2.

úgy meredtek fölém, hogy úgy éreztem, itt állnak már az idők kezdete óta; és az emberek faragták ki őket házakká, amikor idejöttek.
a térkő visszalökte a talpam, ahogy haladtam. nehéz csomagokat cipeltem. jöttem az aluljáró és a pályaudvar bejárata közti téren és vártam, hogy beérjek abba a nagy szájba, hogy aztán lenyeljen és a síneken keresztül hazacsússzak. de még meg kellett venni a jegyet is.
nézegettem az órámat. időben voltam. nagyon jól jöttem, meglepően jól. van időm wc-re is menni.
megkerestem a kasszákat és beálltam a sorba. hosszú tömött sor; hosszú, tömött meg mindenféle alakokkal, akik egyre a tenyerüket bámulták. az utóbbi időben mind többeket látok, ahogy állnak az utcán vagy bárhol és bámulják az üres tenyerüket. néha mozgatják a hüvelykujjukat is közben és nagyon figyelnek. különös.
sorra kerültem.
– mit akar? — kérdezte a pénztáros, mintha nem lenne hozzászokva, hogy emberek mennek oda hozzá.
– szombathelyre szeretnék helyje…
– mit?
– jegyet sz…
– hogy? jegyet?
– igen, szombathelyre. helyjegyet.
– oda nem indul vonat.
– de oda szól a bérletem.
– nincs vonat szombathelyre.
– benne van a menetrendben.
– na jó, mikorra kéri?
– a tizennégy tízesre.
– biztos benne?
– igen.
– parancsoljon.
– köszönöm.
eltettem a tárcámat meg a jegyet és eloldalaztam a tenyerüket nézegetők mellett. kissé leizzadtam az előbbi interakciótól. talán én csináltam valamit rosszul?
aztán odaértem a férfi mosdóhoz és miután beléptem, már siettem is volna a megfelelő helyre, de közben egy hangot hallottam a hátam mögül:
– hé, te!
megfordultam.
– wc-re jött?
– tessék? — kérdeztem.
– azt kérdeztem a wc-t jött-e használni.
– nem.
– a piszoárt?
álltam és néztem rá, aztán mondtam neki, hogy igen.
– akkor száz forintot kérek.
odaadtam neki.
kijöttem és útban a vágányok felé megálltam a nagy táblánál, hogy megnézzem mikor indul. még volt húsz percem. mellettem valaki körmöt vágott, egy nő meg a csecsemőjét szoptatta.
nagyon éhes voltam. egész nap nem ettem, mert ideges voltam az utazás miatt. összeszedtem minden bátorságomat és elindultam a büfébe.
nem volt nagy sor. kértem egy hot-dogot és amíg a visszajáróra vártam, beleharaptam. ízlett.
aztán jött a pultos, de nem adott semmit, hanem megállt és bámult rám. a kabátomat nézte és nem szólt egy szót sem.
– mi az? — kérdeztem.
– a kabátja — mondta.
– mi van vele?
lassan szájához emelte a tenyerét.
lenéztem és egy körömnyi mustárfoltot láttam. nagyon megrémültem.
a pultos még mindig csak nézte, amikor felemeltem a fejem.
– nagyon látszik? — kérdeztem.
semmi válasz.
– nagyon látszik?
– jöjjön velem…
láttam a szemében a rémületet és ettől még inkább megijedtem. remegtek a lábaim ahogy elindultunk vissza a mosdó felé, miután kijött a pult mögül és karon ragadott.
mindketten tudtuk, hogy azonnal le kell mosni.
– wc-re jöttek? — hallottam megint a kérdést, aztán az ember az asztal mögött meglátta a foltot a kabátomon és a tekintete elárulta, hogy nem vár választ.
a pultos megpróbálta lemosni… már egy ideje álltunk ott.
– lefogom késni — mondtam neki.
ekkor abbahagyta és némán álltunk a tükör előtt. én őt néztem, ő meg a mosdókagylóra támaszkodva, a tükrön keresztül a kabátomat.
– nagyon látszik? — kérdeztem megint.
becsukta a szemét és azt mondta, csak ha valaki nagyon keresi.
miután kijöttem, a pánik alábbhagyott bennem, de tudtam, hogy ezt a napot már nem lehet megmenteni.
vizslattam a szembejövők arcát, hogy észre veszik-e. és az utasok? te jó ég. órákig ott fogok ülni szemben egy halom utassal. és a felszállók! a leszállók! nem bírtam elviselni a gondolatot. csak mentem és mentem, az embereket figyelve.
útban a kilencedik vágány felé elhaladtam két nagydarab roma férfi mellett, akik mindenféle csomag nélkül ültek egy padon, melegítőfelsőben és susogós nadrágban. borostásak voltak és lánc lógott a nyakukban. amíg a közelükben voltam, hallottam miről beszélnek:
– és azt hallotta, hogy moliere talán nem is létezett? — kérdezte valamelyik.
– csakugyan?
megtaláltam a kocsit, ahova a jegy szólt. felszálltam a csomagokkal és megkerestem a helyemet. mindenhol ültek már és mindenki rám nézett amikor elhaladtam mellettük, de nem tudtam eldönteni, hogy a kabátomat nézik-e; meg hogy mennyire látható a mustárfolt.
megtaláltam a huszonhatos széket és leültem. körülöttem a többin nem ült senki. ezek voltak az egyedüli üresen maradt helyek a kocsiban.
aztán megjöttek.
nagydarab férfi ült le velem szembe. szalajtott volt, mindkét szeme furcsán állt. az egyik biztosan üvegből volt, a másik meg valószínűleg kancsal. egy kövér nő ült le mellé, aki az élettársa lehetett. úgy volt felöltözve, mint aki nem csak másokkal akarja elhitetni hogy jómódú.
az üvegszemű rátette a kezét a nőére, aztán beszélni meg mutogatni kezdett valakinek. folytott hangon beszélt és erősen gesztikulált, de fogalmam sem volt kinek intézi a szavait. úgy láttam, hogy közvetlenül a mellettem levő üres helyet nézi.
elindultunk.
a férfi még mindig beszélt, a nő meg csak ült és bámult maga elé, mintha nem lennének gondolatai.
tehát egyikük se vette észre — gondoltam.
kezdtem megnyugodni.
aztán jött a kalauz:
– jegyeket, bérleteket! — üvöltötte szétivott és szétdohányzott hangján.
belemarkoltam a kartámlába. ő biztosan meg fogja látni.
egyre jobban izzadtam, ahogy közeledett a dörmögése (jegyeket, bérleteket!), miközben vette el és adta vissza a jegyeket.
valaki kiabálva végigfutott a kocsi folyosóján, szinte kiszabta az ajtót a helyéről, aztán tovább üvöltött és eltűnt valahova.
neki talán még nagyobb folt van a kabátján — gondoltam.
a kalauz már mellettünk volt, a másik oldalon ülőket ellenőrizte. doboltam a lábammal és a fejemet forgattam. akkor jutott eszembe, hogy le is vehetném a kabátomat. erre miért nem gondoltam eddig? de már késő volt.
– ‘napot — mondta.
a félszemű odaadta neki. aztán a nő is.
nyújtottam felé a kezemet. nem vette el. a foltot nézte. a torkomban volt a szívem, aztán az egész testemben éreztem.
végül elvette és nézte egy ideig, aztán lyukasztott, de utána még egy kicsit vizsgálgatta.
– jöjjön velem — mondta, miközben átnyújtotta.
nekem is el kéne futnom — mondtam magamban, de aztán szótlanul felálltam és követtem a kocsi végébe, az ajtó mögé. becsuktam magam mögött. a kalauz lassan végigjáratta rajtam a tekintetét.
– kérem a diákigazolványát — szólalt meg.
elővettem, odaadtam neki.
– ez az igazi neve?
– persze — mondtam őszinte csodálkozással –, miért?
– fogja be! ne akarjon átverni.
– nem, esküszö…
– biztos, hogy ez az igazi neve!?
– igen.
– igen!?
– hadd nézzem meg…
visszaadta az igazolványt és megnéztem.
– ez az igazi nevem.
– jól van — bólogatott –, jól van. ezúttal megúszta.
néztem rá.
– hallja?
– igen.
– most megúszta, de figyelni fogom! — rázta meg a mutatóujját.
– értem.
– ne higgye, hogy engem át lehet verni! a magafajták miatt tart itt ez az ország! különben csornán át kell szállnia. na menjen, üljön le de gyorsan!
– rendben, köszönöm — mondtam neki, és ahogy megfordultam, hogy visszamenjek, még láttam ahogy rázza a fejét és a tekintete a mellkasom magasságában jár.
leültem a helyemre. aztán megint eszembe jutott, hogy le kéne venni a kabátot. gyötört a bűntudat. nem voltam önmagam. a világ kirohant a lábam alól, megint eltompultak az érzékeim és csak a szívem dobogására tudtam figyelni. elképzeltem, hogy egyre erősebben veri belülről a mellkasomat, aztán egyszer csak felrobban, vagy kidurran egy ér az agyamban, én pedig nem halok meg, hanem az örökkévalóságig érzem azt a borzalmas fájdalmat.