3.

egy csapatnyi ember állt előtte, fojtott hangon beszélgettek. nyugdíjasok. nem törődtem riadt tekintetükkel, nyitva volt az ajtó és beléptem köztük.
akkor láttam meg. a pult mögött egy bajusz állt, a bajusz mögött pedig egy férfi, kockás ingben, feszes háttal, vigyázzban és a bajusz beszélni kezdett.
nem tudom célzottan nekem intézte-e a szavakat, csak darálta gépiesen, idegen nyelven. óriási partvisbajusz. ázsiai.
leemeltem tekintetem a hűtőről, rámeredtem, majd hátrálni kezdtem. a küszöb előtt megfordultam és kitámolyogtam.
körülöttem megint az öregasszonyok, feszülten figyelve arcomat.
– a bajusz — szólalt meg egyikük.
– igen — mondtam.
réveteg szemekkel néztem az utcán jobbra-balra.
– ázsiai — mondta mellettem egy másik.
– meg kell vennem a tejet és a kenyeret — kezdte mondókáját egy harmadik –, de… — idegesen elharapta a végét és lesütötte tekintetét.
– a bajusz — suttogta valaki mögöttem.
visszamegyek — gondoltam, és megfordultam az ajtó felé. egy lerobbant, adidas dzsekis öregúrral találtam szembe magam. olyan közel volt, hogy a leheletét szívtam.
– nincs hetvenöt forintja?
– sajnálom, nem tudok pénzt adni a pótcselekvésére, mert haza kell mennem pótcselekedni.
az öreg szomorúan bólogatott, de nem állt arrébb.
– uram… — mondtam neki.
bámult rám, mintha őrült lennék.
– bemegy? — kérdezte.
nagy levegőt vettem.
– be.
még mindig ugyanúgy fürkészve, félreállt.
– bajusz… — suttogta, a vége felé egész elhalón.
bólintottam és ismét bent voltam.
valaki bekapcsolta a bajuszt, és ismét beszélni kezdett. egy ideig néztem, mint akit hipnotizáltak, aztán a hűtő meg a polcok felé fordultam.
nagy levegő. sör, csoki, zsemle.
odaléptem hozzá. a tekintet a bajusz fölött most lekerült az ajtóról és az arcomat vette célba, mintha nem látná a szemem.
– a csokoládét is megveszi? — kérdezte szigorúan, akcentus nélkül.
– igen — mondtam neki.
– öt harminc.
– erzsébetet elfogad? — kérdeztem szégyenkezve és felé nyújtottam egy ötvenessel.
a kupont bámulta, aztán elvette mindkettőt és tűnődve nézte a papírt a kezében.
– de el ne mondd senkinek!
– köszönöm — mondtam utána lehajtott fejjel a visszajáró húszasnak. aztán a bajusz megint az ajtó felé fordult és rákezdte.
remegve, tágra nyílt szemekkel néztem egy ideig, aztán észbe kaptam és sietve kimentem.
– sikerült? — kérdezte egy hang, de nem válaszoltam. lendületes, nagy léptekkel hazaindultam.
soha nem fogok bajuszt növeszteni — ezt hajtogattam magamban egész úton.