4.

mindig jó alvó voltam. az átlagnál mindenképp jobb. habár mi az átlag? vagy alszik az ember vagy nem. csak lefekszem este kilenc után bármikor és már alszok is. az álmokra ritkán emlékszem.
de vannak napok, amikor csak forgolódok. nem tudom miért, de nem megy a dolog. ez történt az éjjel is. úgy éreztem nem maradhatok ott, az ágyban. el kellett mennem valahova. a könyvtárba.
a lakótársammal osztozunk a szobán, ő például igen rossz alvó. persze ekkor is ébren volt és látta, ahogy óvatosan, szinte félve, mint akinek víziója van, felülök a matracon.
– miért nem alszol? — kérdezte.
– mert ébren vagyok.

– én is.

– el kell mennem a könyvtárba — sóhajtottam.
– oda?

– igen.

– éjszaka van, márton.

– nyitva kell lennie. érzem.
– vigyázz magadra.

én vigyáztam. mindig próbálok vigyázni magamra. de ez sokszor nem elég. van, hogy minden olyan tompa. a látás, a hallás, a térérzékelés szinte a végletekig letompul, mint közvetlenül ájulás előtt és az emberek mintha egy másik világból beszélnének hozzám.
a könyvtár este nyolckor zár. nem tudtam az időt, de késő volt. mégis, belül mélyen meg voltam róla győződve, hogy nyitva lesz.
átmentem az utolsó lámpánál és szinte már ott voltam. autók idefelé sehol vagy alig, a közlekedési lámpák sárgán villogtak, de nem is fogtam fel ez mit jelent, arra gondoltam útközben, hogy valami haldokló pulzusa.
beléptem az épületbe. sehol senki, csak néhány ott dolgozó. a villanyok fel voltak kapcsolva mint rendesen.
– jó estét kívánok! — köszönt egy recepciós jó hangosan.
– jóestét — mondtam neki.
akkora vigyorban volt a szája, amekkora emberileg lehetséges — milyen jó kedve van — gondoltam –, több kafkát kellene olvasnia.
– á, csak nem olvasni jött? — kérdezte bólogatva.
– olvasni? — ismételtem magamban. a kábulatban megfeledkeztem róla, hogy itt azt is lehet, nem csak kölcsönözni — igen… olvasni jöttem — mondtam végül — tehát nyitva vannak?
– a könyvtár — kezdte, majd nagy levegőt vett, becsukta a szemét és mikor kifújta, megint kinyitotta — mindig nyitva van. — közben végig ott ült a mosoly az arcán, mintha alapból úgy állna.
felmentem az elsőre, a szabadpolcos terembe. nem tudtam mit akarok olvasni, csak azt, hogy olvasni akarok, méghozzá bármit ami beszél hozzám. arra vágytam, hogy végre valaki mondjon nekem valamit.
a terem szinte tele volt. minden számítógép foglalt, a polcok közt nyüzsögtek és a fotelekben mind olvasók ültek, akár ha délután lett volna.
nem igazán bíztam benne, hogy találok ott bármit, de azért megindultam a polchoz, ahol a könyvtár heti ajánlatai voltak kitéve. útban arra egy lány hangját hallottam, amint jól érzékelhetően könnyek közt mondta valakinek:
– nietzsche a kedvence, érted, nietzsche!?
az első két könyv amit megláttam a hogyan hozzunk létre gombostűkészítő manufaktúrát?, és egy regény volt, aminek fülszövegén ez állt: regény, ami magáról a regényről szól, tehát saját magáról, ám ez nem derül ki egészen a végéig.
utolsó reményem az volt, hogy egy könyvtáros talán ajánl majd valamit, ami érdekel. elindultam a pulthoz. ott megtorpantam. láttam, hogy bajuszos. álltam előtte, aztán észrevett.
– jó estét — mondta.
– nekem egy olyan kérdésem lenn…
– tegye fel azt a kérdést!
– nincs valami igazán jó könyvük? valami regény. tudna mondani egyet?
– ott a heti ajánlat, tessék megnézni.
– onnan jövök…
– bátran nézze csak meg még egyszer!
– de ha egyszer ott nincs semmi értelmes?
– maga nem bízik egy könyvtáros szavában?
– dehogynem…
– ha nem talál magának olvasnivalót, akkor talán az olvasás nem magának való.
– tessék?
– semmi.
– viszlát.
– viszlát.
még egy kicsit szédültem, de a tompaság enyhülni látszott. már nem akartam maradni és olvasni, úgy döntöttem csak azért is keresek egy könyvet és hazaviszem. kifelé elhaladtam a d-betűs polcok mellett és az orosz realizmus egy darabja mellett döntöttem.
már csak ki kellett kölcsönözni.
a földszinten odamentem egy önkiszolgáló pulthoz. nagyon örülök neki, hogy vannak ilyen pultok. de ez itt elromlott. nem tudta beolvasni a vonalkódot — istenem — gondoltam –, miért annyira nehézkes minden?
átmentem egy másikhoz, az sem működött.
kerestem egy könyvtárost. egy embert.
– minden rendben ezzel.
– de hát nem működik.
– dehogynem. nézze.
– mit nézzek?
– a gépet.
– nem tudom kivenni a könyvet.
– a könyvet?
– igen.
– hát próbálja a géppel.
néztem rá, ő meg a gépre.
– nem működik.
– nem?
– nem tudná esetleg ön elintézni?
– hogy én?
– legyen szíves.
– na jól van.
– köszönöm.
– de ott van az önkiszolgáló is, legközelebb jobb lenne ha azt használná!
kezemben a könyvvel léptem az utcára. pirkadt. elmúlt a tompaság, de én egy másik világban ragadtam, ki tudja meddig.