5.

soha nem felejtem el azt a tekintetet. ahogy kivette a szatyrot a kosárból. és… és ahogy kinyújtotta a kezét a pénzért. rémes volt.
minden azzal kezdődött, hogy zsemlét akartam venni, mert erőt vett rajtam az éhség. megkérdeztem a lakótársamat, benediktát, hogy szüksége van-e valamire a boltból:
– lemegyek a boltba, hozzak neked valamit?
– chipset veszel?
– nem — nevettem, mert sokszor chipsért szoktam lemenni –, kaját.
– hozhatnál nekem egy sört.
– ma már ittál sört — mutattam rá a palackra ami mellette állt az asztalon.
– ezt még nem fejeztem be — mondta mosolyogva.
– de nem vállalok felelősséget az alkoholizmusodért — mondtam.
– nem is kell.
felvettem a cipőmet és a kabátomat, majd visszamentem a konyhába benediktához.
– akkor megyek — mondtam.
– oké.
– otthon maradsz?
– nem.
– igen?
– nem.
– nem?
– nem.
– akkor elviszem a kulcsomat.
– szia.
– szia.
tehát elindultam a közértbe. esett az eső, de nem nagyon, így nem is vittem esernyőt, ami különben sem szokásom. szerencsére van három bolt is a közelben, én abba igyekeztem, amelyik a legolcsóbb és a legnagyobb volt. még fél óra és zárnak — néztem az órára –, sietni kell.
útközben két hajléktalan mellett haladtam el. nagyon jókedvűek voltak.
– nézd az új kabátomat! — hallottam egyiküket.
– nahát! — mondta a másik.
– nincs is rajta kopás! — nézegette az ujjakat és vigyorgott.
– honnan szedted?
– kaptam!
– jaj, mennél a fenébe! nekem is kell egy új kabát!
– szövetkabát meg minden. nézd milyen jó az anyaga! mintha új lenne! szinte nem is érzem magam hajléktalannak!
– de azért ugyanúgy az utcán fogsz meghalni…
– hát igen…
megérkeztem. az eső miatt úgy dobtam a cigarettámat a kukába, hogy el sem oltottam.
beléptem és a zsemlékhez siettem. még bőven időben vagyok — gondoltam.
beletettem őket egy műanyag zacskóba, de nem tudtam rá masnit kötni. megpróbáltam egyszer, majd megint, de nem ment. te jó ég mi lesz ha meglátnak? körbenéztem. egy nyugdíjas nő közeledett. gyorsan betettem a kosárba a zacskót és a kasszához indultam. minden rendben lesz.
mikor sorra kerültem és a pénztáros kivette a zsemléket, egy kicsit mintha megtorpant volna. nagyon megrémültem. a másodperc törtrészéig csak, de láttam, hogy megakad a szeme a zacskón. hogy nincs megkötve. te jó ég!
miközben fizettem, nem mertem igazán a szemébe nézni, csak fel-felpillantottam rá, mint a kutya amikor tudja, hogy rosszat csinált. és a tekintete! nem is tüzet, hanem savat árasztott! forró savat, ami pillanatok alatt égeti le a húst és a bőrt a csontról. a pokolban éreztem magam, méghozzá a legrosszabban amit ember képzelete csak teremteni képes!
végül elköszöntem, bepakoltam a táskámba és hazafelé indultam.
nem hagyott a dolog nyugodni. ó, irgalmas isten! legalább megcsavartam volna a zacskó füleit, ha már masnit kötni nem voltam képes! de miért is fohászkodjak istenhez, mikor én tehetek róla? hiszen én hibáztam, én nem kötöttem meg azt az átkozott masnit. aztán azt gondoltam, majd csak lesz valahogy. lett is! de hogy?! hogy?! azok az átkozott szemek! a megvetés! pedig csak egy masnit kellett volna kötni, ennyi lett volna az egész! hát élet az ilyen?!
útközben csak egy ember jött velem szembe, de abból nagyon sok. remegő kézzel írtam be a kódot és nyitottam be a lépcsőházba. a másodikon laktam. már csak két lépcsősor volt hátra, amikor a fordulóhoz közel egy alak sétált ki a falon és elindult velem szemben, lefelé. idős ember volt, fehér szakállát a vállára is vethette volna.
megtorpantam és csak álltam ott. gondtalanul jött, látszólag nem figyelt a külvilágra. aztán észrevett.
– ó.
– jóestét — mondtam szinte suttogva, remegő ajkakkal.
– jó estét!
meglepett hangja volt, ugyanakkor kedélyes. álltunk egy ideig szemben egymással, aztán egyszerre kezdtünk el beszélni.
– maga sze…
– volna ked…
megint hallgatás.
– ha meginna velem egy csésze kávét, akkor megmagyarázom.
bólintottam és bementünk a lakásba. dohos volt, régi bútorokkal. olyan hatást keltett, mint egy régi befalazott szoba, amit évszázadok múlva, érintetlenül találnak majd meg.
– foglaljon helyet!
– köszönöm.
– egy pillanat és jövök.
letette elém a csészét és leült a fotelba, velem szembe. úgy láttam nem izzad, de ideges lehetett, mert a tenyerét a combján húzkodta.
– szóval… — kezdtem, de aztán nem tudtam mit mondani. vártam, hogy ő beszéljen.
egy ideig nézett, majd megszólalt:
– fölöttem lakik, igaz?
– a másodikon.
– ­nagyon vékony.
– igen? — ez meglepett.
– vékonyabb mint legutóbb láttam.
– nem eszek rendesen.
– jobb, ha rendesen eszik az ember.
– pedig edzek meg szedek proteint is…
– többet kéne ennie.
– hát igen…
– tehát, amit látott az… voltaképpen… hogy is mondjam…
– maga szellem? — kérdeztem végül.
– nem, nem isten ments! — nevetett — hogy én? azt nem hinném! nem, fiam, amit maga látott, az…
néztem rá, ahogy keresi a szavakat.
– a helyzet az, hogy… van egy ilyen képességem, amióta az eszemet tudom, hogy… át tudok menni dolgokon. mindenen.
– és ezt nem tudja otthon csinálni?
– hogy mondja?
– mármint mi van akkor ha valaki me…
– meglátnak, igen, persze. tudja, ahogy öregszünk, minden olyan megszokottá válik. ha majd maga is leél nyolcvanöt évet úgy, hogy falakon sétálgat keresztül… vagyis… tudja, hogy van az öregséggel. az embernek lankad a figyelme.
– értem.
látta rajtam, hogy a zsemlék miatt még mindig kétségek közt gyötrődök.
– mi a baj, fiam? ugye nem rémítettem meg? remeg az ajka!
– nem, nem…
– hát akkor?
– úgy sem értené…
– na de ha mégis?
– ma zsemlét vettem…
– értem.
– és…
– talán nem kötötte meg a zsacskót?
könnyfátyol alól néztem rá.
– ejnye, ejnye… majd legközelebb köt rá egy szép masnit… én is voltam fiatal…
– de nem érti?! az eladó! a megvetés a szemében! — szipogtam.
– hm-hm. tudja, mit? menjen haza, igyon egy csésze teát és vegyen egy forró fürdőt. attól minden jobb lesz!
– rendben.
kis hezitálást követve erőtlenül fölkeltem a fotelból és az ajtó felé lépdeltem. kinyitotta nekem.
– viszontlátásra.
– minden jót! és ne feledje, hogy amit látott… azt nem látta!
– persze, persze. mindenjót!