6.

néha úgy érzem, a legmegfelelőbb amit tehetnék, az lenne ha bezárkóznék egy szobába és nem jönnék ki onnan, amíg nem leszek ember.
néha pedig, talán, a többieket kéne bezárni.
így vagy úgy, de jól esik az egyedüllét, legalább a reggeli órákban.
aztán benedikta, a lakótársam lépett a konyhába. én a falnak dőlve ültem a helyiség másik végében és befelé figyeltem.
– szia.
– jó reggelt. mire vársz?
– hogy lefőjön.
– értem.
aztán előrámolt mindenfélét a hűtőből és kitette a pultra.
még senkit nem láttam ilyen céltudatossággal vajaskenyeret kenni.
– egyébként ugye tudod mit tesz a kávé a májaddal?
lehunytam és megdörzsöltem a szemem.
– nem — mondtam neki — és ez maradjon is így.
– hát jó — rántotta meg a vállát.
a kávé az kávé — gondoltam –, muszáj tönkretenni azt is? — ránéztem a kezemben égő cigarettára — a kávé az kávé.
idefordult ahogy elindult a hűtő felé, én meg rámosolyogtam.
– mit mosolyogsz?
inkább örömömet ne értsék, mint sem… — gondoltam, de aztán kiáltást hallottam, mielőtt válaszolni tudtam volna.
– mi volt ez? — kérdeztem.
– nem tudom.
odamentem az ablakhoz és kihajoltam. a szokásos. emberek. emberek akik táskát, esernyőt, hátizsákot meg egyebeket visznek. mindenki cipel valamit.
körüljárattam a tekintetem az utcában. belváros, polgári lakások, kicsi erkélyek vagy éppen nincsenek erkélyek. egy férfi akinek volt, kint ült, háttal az utcának és dohányzott, közben a háza falát bámulta.
elsőre semmi érdekes nem tűnt fel, majd lenéztem közvetlenül az ablak alá. egy holttest. fölöttünk valamelyik szomszéd lehetett. a vér úgy araszolt belőle, mintha újabb áldozatot keresne.
és az emberek eltűntek. senki nem ment oda megnézni, vagy halkan sugdolózni róla, esetleg sikítani. egyetlen férfi volt aki a túloldalról ránézett, majd magasan fel a homlokzatra, mintha azt várná, hogy leesik még egy.
nézegettem. az egyik keze mintha szorongatott volna valamit, pedig jól láttam, hogy üres. talán abba a kis életébe akart kapaszkodni, ami a földetérés előtt még megvolt neki.
aztán az utca végén megjelent két járőr. komótosan jöttek, talán a súlyuk miatt nem is tudtak volna gyorsabban. dülöngéltek, mint két óriási pingvin. egyenruhás pingvinek.
egyikük kifeszítette a szalagot, aztán megállt előtte, a másik meg az adóvevőjét próbálta leszedni az övéről.
később néhány autó, meg emberek. utoljára két ballonkabátos férfi érkezett — nyomozók — gondoltam. az idősebbnek disznóképe volt, a fiatal arcán meg olyan kifejezés ült, mintha a bátyja feküdne ott. kedvelem az embereket, akiknek olyan arcuk van, mintha épp sírtak volna.
arra gondoltam, lemegyek és megnézem, úgyis itt van a kapu előtt. felhúztam egy melegítőnadrágot meg egy kabátot és már lent is voltam. kinyitottam a kaput és leültem a lépcsőre a bögrémmel. ott volt előttem talán másfél méterre. csak én és ő. meg a két nyomozó, a test másik oldalán.
– látja a sebeket a nyak körül? — kérdezte a fiatal.
– talán felakasztotta magát.
– akkor nem hiszem, hogy eljutott volna idáig, főnök.
a főnöke felnézett, messze, az utca távoli végébe.
– higgye el fiam, ebben a szakmában bármi lehetséges.
aztán elővett egy szivarkát és rágyújtott. ahogy elfordult a szél elől, szembe került velem és észrevett.
– hé, maga! — kiabált.
– igen?
– ez helyszín! menjen innen!
– itt lakom.
– összekoszolja a helyszínt! — mondta a másik.
néztem lefelé a holttestre, aztán belekortyoltam a kávémba.
– na de ha itt lakik az más… — enyhült meg a disznó.
– de főnök…
– nem, nem, a fiatalúrnak igaza van! mégiscsak jogában áll itt tartózkodni. hiszen a szabadság, meg az egyenlőség meg minden efféle. igaz, fiatalúr?
– aha — pillantottam fel rá, aztán vissza a testre és megint kortyoltam egyet.
az jutott eszembe, vajon az alattam lakó öregúr, akit a múlt héten láttam keresztülmenni a lépcsőház falán, tudna-e így öngyilkos lenni. vagy beleesne a földbe és kijönne a bolygó másik oldalán?
– jól ismerte? — kérdezte a sírós arcú.
– barátom volt — hazudtam — minden nap beszéltünk.
odalépett hozzám mindkettő. közben kicsit le is hajoltak.
– részvétem.
– nem is sejtette, hogy…? — szólt most a dagadt.
– nem.
– és mit gondol, van esély idegenkez…
– nézzék, nagyon feldúlt vagyok — mondtam, aztán elővettem valahonnan egy cigarettát és meggyújtottam, közben elnéztem a rendőrök mellett.
– persze, persze, csak tudja a nyomozás… meg hát az elhunyt… tudja.
– hogyne. nem lépnének kicsit arrébb? — kérdeztem — nem látom rendesen a hullát.
– ú, bocsánat — dörmögte a disznó.
– akkor mi… — kezdte a fiatalabb.
– …megyünk is.
– nem nézik át a lakását? — néztem a dagadtra.
– igazán nem akarunk zavarni… nem akarjuk megzavarni a ház nyugalmát… majd visszajövünk máskor.
hallgattam és a testet néztem, közben beleszívtam a cigarettába.
– szóval majd később megnézzük a lakást… rendben?
– rendben — mondtam és bólogattam még mindig lefelé nézve.
– nem sokára jönnek is feltakarítani… csak hát… a cég akivel szerződve vagyunk… a fiúknak még nem volt ilyen munkájuk… mindenki beteget jelentett… de már úton van egy másik csapat, biztos hamarosan itt lesznek.
bólogattam.
– akkor… további sz… viszont látásra!
– viszlát — mondta a másik is.
aztán elmentek.
végigszívtam, felálltam és a csikket odapöcköltem mellé, a vértócsába. beütöttem a kódot, elindultam felfelé és közben arra gondoltam, hogy ha ma bevásárolni megyek, rendesen meg fogom kötni azt a masnit a zsemlés zacskóra.