Miért futok maratont?

Utazás a testi-lelki komfortzónán túlra.

A kép jobb oldalán a szuperzöld cipőben, összevont szemöldökkel, táskát igazgatva.

Alapvetően erre a versenyre úgy készültem fel fizikálisan, ahogyan az elsőre kellett volna. Az előtte lévő napokban legalább 8 órát aludtam, keddtől figyeltem a bőséges szénhidrátbevitelre (szombat éjjel 21:45-kor volt a rajt) és fejben is barátkoztam a gondolattal, hogy újra nekivágok ennek az őrültségnek. Mind a fizikális, mind a mentális felkészülés azért fontos, mert megnyugtat. Olyan ez is, mint minden más az életben. Az első alkalomtól fél az ember, rengeteg kétsége van. Viszont én már kétszer megjártam ezt az utat, és az elmúlt 3,5 évben kiismertem magam annyira, hogy tudtam, mikor jöhetnek a nagyobb megborulások.

Lelkileg ugyan nem voltam a topon, de a hosszútávfutás terápia is és megkaptam a versenytől azt a reset érzést, amit az öreg Hofi csak áramszünetként emleget. Régen azt hittem, hogy ezt csak bulizással és nagy dózisú alkoholizálással lehet elérni. Szerencsére tévedtem :)

A hőség és a tömeg némileg frusztrált, de szerencsére volt több olyan szakasza a versenynek, ahol csak a maratonisták futottak, a többi táv résztvevői nem. Talán ezért is szerettem jobban a második felét, mert ott már jóval kevesebben voltunk és az hőmérséklet is minimálisan javult.

Az első “mit keresek én itt” érzés 13 km körül üzemszerűen érkezett, azt már rutinból le tudom győzni. Annak idején, amikor az első félmaratonomra készültem, sokan emlegették/írták, hogy 15 km körül van a Fal. Azóta már nem falnak hívom, mert rájöttem, hogy szerintem ez marhaság :D Inkább úgy tudnám leírni a korábbi 2 maraton tapasztalataiból, hogy ott lamentál el rajta először az ember, hogy még mindig csak a táv alig 1/3-át tette meg.

Ezután egész sokáig nem volt nagyobb megzuhanásom. A frissítést viszont elcsesztem, (ittam BioTeches izót, amitől szinte azonnal hasmenésem lesz…) ami utána végig dühített. Ezt követően 20 km körül viszont megkaptam futópályafutásom eddigi legjobb szurkolását: “A második köröd is legyen ilyen jó”. Ilyenkor egy nincs már sok hátra típusú buzdítástól inkább csak az jut eszébe az embernek, hogy ha valaha futottál volna hosszú távot, akkor sosem kiabálnál ilyet. :D

Érdekes az emberi test, mert általában 21–24 kilométer között szintén tudom, hogy jelez nekem, hogymeg kellene állni, mert általában eddig szoktunk jönni. Ezen most egész hamar sikerült átlendülnöm, bár 25 km körül muszáj volt egyet extrában frissítenem. Aztán 28 kilinél, amikor az egyik szervező szólt, hogy 7 perccel vagyok a szintidőn belül és drukkol nekem, ott egy kicsit megdőltem. Első mérgemben rágyorsítottam, ami kb. 30 km-ig kitartott.

Itt jegyezném meg, hogy a maraton fele valóban 30 kilométer és nem 21,1 ahogy azt sokan gondolják.

Aztán ott megérkezett a gonosz én:

“Nem fogod tudni lefutni”;

“Miért nem szállsz ki, simán abbahagyhatod”;

“Semmi értelme küszködni” stb.

Hiába pihented ki magad és töltöttél be elég szénhidrátot, ilyenkorra fárad el annyira a szervezet, hogy az agyad elkezdi küldeni a jeleket. Ettől a ponttól kell fejben nagyon ott lenni. Azért nehéz erről írni, mert nem lehet elmesélni. Itt már nem a komfortzónádon kívülre kerülsz, hanem jóval távolabb vagy. Különböző technikák vannak, mindenkinek más jön be. Nekem megvannak a saját mantráim. 33-nál már tudtam, hogy bármi történjék, én a Runkeeperbe 42,2 km-et fogok elmenteni. Éremmel a nyakamban vagy anélkül.

A legnehezebb részeken a zene szokott áthúzni, van több betárazott listám és folyamatosan gyűjtöm az új számokat. Mindig találok néhány olyat, ami végül az adott verseny dalává avanzsál. Most épp ebbe szerettem bele: https://www.youtube.com/watch?v=sHF-owmN3ts

Az előző két maratoni versenyemen 35 km körül ért utol a totális kimerülés. Most ezt sikerült egészen 39 km-ig kitolni, ahol egy kicsit hátba is veregettem önmagamat, hogy végre jól osztottam be az energiáimat. Aztán 40-nél baromi szarul lettem. Valószínűleg leesett a vércukrom, elkezdtem szédülni és elfogyott a vizem. Frissítés már nem volt, csak a célnál (ami amúgy ennél a távnál elég para). Kb. 600 métert sétáltam, mire eszembe jutott, hogy van nálam még egy energiazselé, csak azt vízzel kéne betolni, különben hasfájás lesz belőle. Győzött a józan ész, vagy a maradék 1,5 kilit végigvánszorgom vagy megkockáztatom, hogy fájni fog a gyomrom.

Az egyik fotós szendvedés közben lőtt rólam 2 képet. Ott kifejezetten lélekromboló élmény volt, mert már őszintétlenül sem tudtam mosolyogni, de utólag nem bánom. Ez is a csomag része.

Néhány korty zselé után éreztem, hogy jobban vagyok. Újra elindultam, innentől már minden lépés fájt, de a gondolat, hogy még így is a szintidőn belül beérhetek adott egy utolsó löketet. Amikor az Erzsébet hídnál ráfordultam a célra és a staffos srácok szurkoltak, hogy már csak 500 méter, összeszedtem az utolsó utáni maradékokat és testileg-lelkileg teljesen kiüresedve befutottam.

Annyira fáradt voltam, hogy elsőre nem tudtam értelmezni az éremosztó lány miért nyújtja a kezét, aztán leesett, hogy csak gratulálni akart. :)

Azon is érzem a felkészülésbeli különbséget, hogy a mostani verseny után eszembe sem jutott, hogy elég volt, többé nem akarok maratont futni. Az első után 2 hétig a futócipőt sem tudtam felvenni (az első héten fizikai, a második héten már lelki okokból) most pedig már 3 nappal később lefutottam az első rehab ötöst.

3,5 évvel ezelőtt egy nagyon távoli, szinte lehetetlen kihívásnak tűnt, hogy egyszer majd félmaratont fussak. Azóta megtanultam, hogy ha kitűzöm a célt és készítek hozzá egy reális tervet, akkor a maraton sem lehetetlen. Azt még nem tudom, hogy mikor és hol, de 2018-ban el fogok indulni életem első ultra versenyén. Akár célbaérek majd, akár elbukok, mindenképpen beszámolok róla. ;)