Felmondok, azt hiszem (I quit, I think)

John Taylor Gatto I quit, I think című cikkének magyar fordítása (fordította: Lendvai Attila). Gatto 1991-ben írta ezt a cikket a The Wall Street Journal-nak, miután megkapta a New York Állam Tanára kitüntetést. Később több könyvet is írt az oktatás megreformálásáról.

A közoktatásban tanítottam 26 évig, de képtelen vagyok tovább folytatni. Éveken át könyörögtem az iskolavezetésnek és az oktatási felügyeletnek, hogy hadd tanítsak egy olyan tantervet, ami nem tesz kárt a gyerekekben, de nekik más terveik voltak. Ezért felmondok, azt hiszem.

Az évek során lassan megértettem, hogy mi is az, amit én valójában tanítok: a tantervem az összezavarás, az osztályrangsor, az önkényes igazságszolgáltatás, a trágárság, a durvaság, a magánélet ellehetetlenítése, a minőséggel szembeni közöny, és a teljes kiszolgáltatottság. Egy olyan világba való beilleszkedést tanítok, amiben én magam sem szeretnék élni.

Egyszerűen képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Képtelen vagyok arra képezni a gyerekeket, hogy mástól várják az iránymutatást; embereket arra képezni, hogy amikor megszólal egy csengő, akkor dobják félre amit éppen csinálnak; elhitetni a gyerekekkel, hogy jelent bármit is az osztályrangsorbeli pozíciójuk; és azt sem tudom tovább elhitetni a gyerekekkel, hogy a tanárok értékes titkok tudói, amit a tanítványaikká válva maguk is megismerhetnek. Mert ez nem igaz.

Az állami oktatás az emberi történelem legradikálisabb kísérlete. Szétzilálja a családot azáltal, hogy monopolizálja a gyerekkor legjobb éveit, és tiszteletlenségre tanít az otthonnal és a szülőkkel szemben.

Túlzás? Aligha. A retorika ellenére a szülőknek nincs helyük ebben a fajta iskolában. Az én feladatom, amit tanárként kapok, az a gyerekek beidomítása, hogy beilleszkedjenek egy állatok idomítására való rendszerbe, ahelyett, hogy segítenék nekik megtalálni a saját személyes útjukat.

Az iskola eredeti ügyrendi szabályzata nem görög, vagy római, hanem egyiptomi. Abban a hitben gyökeredzik, hogy az emberi érték ritka, amit szimbolikusan a piramis apró kis csúcsa reprezentál.

Ezt a gondolatot a Puritánok vezették be az amerikai társadalomba, majd Bell haranggörbéje lett a “tudományos” változata. Állítólag a biológia Vas Törvénye az, hogy a tehetség ezen görbe mentén osztja el magát az emberek közt.

Ez egy vallásos eszme, aminek az iskola a temploma, és én vagyok a papja New York város megbízásából. Rituálékat tartok, hogy az eretnekséget kordában tartsam. Okiratokkal igazolom a szent piramist.

Szókratész előre látta, hogy ha a tanítás formális hivatássá válik, akkor annak valami hasonló lesz az eredménye. A szakma érdekeit az szolgálja legjobban, ha nehéznek állítják be azt, ami valójában könnyű; a laikusok alárendelése a papságnak. Az iskola létfontosságú munkahelyteremtő lett, állami szerződések forrása, és a mai társadalmi rend bebetonozója, ezért nem engedheti meg, hogy csak úgy megreformálják. Politikai szövetségeseik gondosan őrzik a barakkjait.

Ezért hát csak jönnek-mennek a reformok – lényegi változás nélkül. Már a reformerek sem képesek máshogy elképzelni az iskolát.

Dávid négyévesen tanul meg olvasni, Ráhel meg kilencévesen, de normális fejlődést feltételezve 13 éves korukban már nem tudod megmondani, hogy melyikőjük tanult meg hamarabb olvasni – a kezdeti öt év különbség teljesen lényegtelenné válik. Az iskolában viszont Ráhelt felcímkézem “tanulási zavar”-ral, Dávidot meg egy kicsit feltartom.

A havi betevőmért Dávidot hozzászoktatom ahhoz, hogy tőlem várja az állj/mehet vezényszót – és ezt a függőséget sosem fogja kinőni. Ráhelt meg beazonosítom, mint valami leértékelt árut: “speciális oktatást igénylő”. Néhány hónap alatt örökre beleragad ebbe a skatulyába.

A 26 évem alatt, számtalan gazdag és szegény diákot tanítva, nem találkoztam egyetlen “speciális oktatást igénylővel” sem; de “tehetségessel” is aligha. Ahogy az összes iskolai kategória, ez is csak egy emberi képzelet alkotta szent mítosz. Kétes értékrend szülte őket, amiket már meg sem vizsgálunk, mert azok az iskola templomának alapköveivé váltak.

Ez a rejtett háttere a rövid-válaszos teszteknek, a csengetésnek, az egységesített időblokkoknak, az életkor szerinti csoportosításnak, a szabványosításnak, és az iskola-vallás nemzetünket sújtó többi átkának.

Az ember tanulásának nincs egy helyes módja; annyi különböző jó út van, ahány ujjlenyomat. Nincs szükség államilag hitelesített tanárokra ahhoz, hogy a tanulás megtörténjen – az inkább arra garancia, hogy nem fog.

Mennyi bizonyíték kell még? Egy jó iskolához nem kell se több pénz, se hosszabb iskolaév; valódi szabadpiaci alternatívák kellenek. Választék, ami kielégíti ezt a sokféle igényt, és bevállalja a kockázatokat is. Nincs szükség se nemzeti tantervre, se szabványos vizsgákra. Mindkettőt a tanulás folyamatának nem-ismerete szülte, vagy annak szándékos figyelmen kívül hagyása.

Képtelen vagyok így tovább tanítani. Ha hallasz valami pozícióról, ahol nem kell gyerekeket bántalmaznom a napi betevőmért, akkor gondolj rám! Őszre új munkát kell találnom, azt hiszem.

További Gatto cikkek magyarul: demokratikusneveles.hu.