Elhagyni Budapestet

Felszálltam a repülőre és már úton is voltam. Olyan végtelenül egyszerű, hogy bőrönd, check-in, cipő le, egy kávé, amíg várakozok, aztán öv becsat, kicsat, másfél óra múlva már Düsseldorfban.

Na bumm.

Tán érezni kellett volna valami nagyot, kellett volna a katarzis, de csak az az oktondi poén volt az eszemben, hogy elhagyom Kelet-Közép-Európát egy új életet kezdeni Nyugat-Közép-Európában. (Érted, kelet, nyugat, ba-dumm, tssz)

Hazám-hazám, csókoltatlak. Visszajövök még egyszer, ha majd végre egyszer nem állsz hadilábon önmagaddal.

Mi az? föl-földöbod kő, leesik újra meg újra. ? (Lásd még: az elmebaj einsteini definíciója). Mert a kutyaszar is megőszül, akkor is, ha nem dobálják. (Balkán közmondás)

Hazám, kicsiszivem, azért annyira nem sajnállak, csak azt a sok barátot, meg a családot — a gyerekeket, akik nem a szemem láttára cseperednek majd föl, az embereket, meg önmagam, hogy mi mostantól külön utakon öregszünk.

Dehát… De hát a halál úgyis pofán csap, ha magyarba’, ha németbe’ — mindegy melyik sarkon álldogálok — a francba’ is. Az ember meg sosem él, ha a dolgok értelmét túlságosan keresi, avagy “meg kell nézni” — mondogatják az emberek, akik nagyon szeretnek mondogatni.

Szóval let’s see, elő a farbával.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.