Megvilágosodás a rádi ABC-ben

Becske felé tartottam, mikor Rádon áthaladva hatalmasat kordult a gyomrom. Körbenézve megakadt a szemem egy ABC-n, de gyorsan történt minden, túlhajtottam rajta, ezért inkább tovább gondolkodtam, hogy milyen mantrával kezdjek el a sztúpánál meditálni.

108 körrel később, kicsit napozva a padon, eszembe jutott a bolt és hozzá képzeltem egy párizsis zsömlét is, megkívántam. Kisvártva már az autóban ültem és Rád felé siettem.

Megállva az ABC előtt, felrémlett a meditálásom, a mantrám és bevillant az is, hogy tegnap hasonló helyzetben biztos bementem volna a boltba és annak ellenére vettem volna három zsömlét, illetve 20 dkg párizsit, jó vásárló látszatát keltve (megfelelési kényszer level 100), hogy valójában csak egy szendvicsre vágytam.

Ma viszont belépve a boltba konstatáltam, hogy nincs zsemle, ellenben van kifli. Gondolkodás nélkül fogtam egy zsákot és kiválasztva a legszebbet, beleraktam. Majd odaléptem a húspulthoz, rámosolyogtam a mögötte álló nőre és kértem tőle három szelet párizsit.

Ő rám nézett, visszamosolygott és megkérdezte milyen vastagra szelje. Miután megállapodtunk, hogy ne legyen túl vékony (át ne szakadjon), a kezembe nyomta gondosan becsomagolva. A pénztárnál kereken 100 Ft-ot fizettem, egy pillanattal később pedig már az autóban ülve haraptam bele a vágyamba, fenséges volt!

Egészen addig, amíg a három szelet páriszi el nem fogyott, ellenben a kifli csücske megmaradt. S ekkor megint bevillant, hogy tegnap gondolkodás nélkül megettem volna az utolsó harapást magában. Ma viszont visszamentem a boltba és odaléptem az ismerős nőhöz:

– Jó napot, ismét! Kérhetek még egy szelet párizsit? Elszámoltam magam az imént és hiányzik a kiflim csücskére. Már Becske felé erre a szendvicsre vágytam és szeretném kiélvezni minden egyes falatját.

Miután az előző vastagságban elkezdte leszelni nekem a párizsit, rám nézett és végtelen őszinteséggel a tekintetében megkérdezte:

– Miért jártál Becskén, ha szabad megkérdeznem?
– A sztúpánál voltam meditálni.
– A sztúpánál? Meditálni?
– Becskén van egy sztúpa, egy buddhista építmény. Amit körbejártam párszor, jópárszor, hogy kitisztuljanak a gondolataim és választ találjak bizonyos kérdésekre az életemben.

A nő gondosan becsomagolta az egyetlen szelet párizsit, majd kilépett a pultból, ismét rám mosolygott és végigsimította a vállamat:

– Kívánom, hogy megtaláld a kérdéseidre a válaszokat.

Én is elmosolyodtam, fizettem 25 Ft-ot, majd az ajtóhoz léptem és épp mikor kiléptem volna:

– Mi a neved, ha szabad megkérdeznem?
– Bence.
– Bence, ha legközelebb is erre jársz, gyere be hozzánk!

Beszálltam az autóba, ráraktam a párizsit a kifli csücskére és egyetlen harapással megettem.

Pár perccel később már Budapest irányába tartottam, ez a szám szólt, nekem pedig elkezdtek potyogni a könnyeim…

A fejlődést egészen tegnapig úgy képzeltem el, mint egy rettentően nehéz súlyt, amit küzdelmes, sőt szinte lehetetlen megemelni. Nem pedig elengedésként gondoltam rá, amit egyszerűen csak lerak az ember és nem cipel tovább.

De tegnap, tegnap volt. Ma pedig, ma van.

Imádkozzatok. Meditáljatok. Beszéljetek az isteneitekhez. Egymáshoz. Őszintén.

✌️

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.