Úton, mint a lószar avagy…

“Kényszer, Érdek, Ösztönélet
Három Nagy Fekete Fabábu. 
Döntsd le őket, menj el Délnek
Bérelj szobát, fess a falára egy képet. “

Végül elindulunk. Kurva nehezen ment az egész. Stressztenger örvénye próbált a mélybe rántani pikkelyes, csuszamos ujjaival és egó hadnagy tisztelegve követte a sötét, hideg mélységekbe, mint azok a mélybúvárok, akik palack nélkül merülnek rekorddöntésre készen.

A búcsúbulira eljött az összes régi igazi haverom, úgy voltam vele, hogy ez most nekem fontos. Új élet indul és rendesen meg vagyok rogyva, azt sem tudom mi lesz holnap, szóval jó lenne nekem is pár nyugtató szó vagy tekintet. Ott voltunk négyen a kölni lakás erkélyén mint régen az ózdi panelban “sakál készen” és búcsúzkodtunk. Bent a nappaliban pedig Viki köszönt el a “lélekcsaládtól “. Kérdezgettek, mi a fasz ez, hova megyünk? Nem tudtam, mit mondani. Pont ezen kattogtam én is.

Régi álmom vált valóra éppen, halványodott az addig kellemesen kialakult németországi életem, a kézzel fogható valóság illékony párává változott, én pedig álltam ott valami “köztes” tudatállapotban, azzal a — már nem ez, de még nem is az — fejjel és fújtam ki a füstöt Flittard városrész alvó unalmába, ami így utólag visszanézve inkább statikus nyugalom. A lassan örlő malmok hétköznapi kiszámíthatósága, ahol az ember ha unatkozik betol egy pizzát az esti film előtt és marhára nem emlékszik mi történt vele múlthét pénteken, vagyis talán igen, de inkább nincs kedve bele sem gondolni, mert elkapja rögtön a körhinta para.

Persze nem azért, hiszen geci király a nagyvárosi lét, főleg egy olyan városban, mint Köln, ahol a krautrock született és nyugodtan lehet szabad az ember. Kultúra, élhető közeg, de valahogy mégis egy idő után egyre jönnek elő a “körök”, amiket már rohadtul unok magamban. Azok a rémisztő futamok, amik nyilván vezetnek valahová, de amint észreveszem, hogy már megint hasonló a pálya, amitől állandóan besokalok, legszívesebben felülnék a bringámra és kitekernék a Tejútra … biztos ismeritek az érzést.

Mert hát mi van? Kiszámítható egzisztencia, lassú építkezés az éppen elérhető társadalmi platform megfelelő kódszámú fiókjában a bürokratikus papírtenger hullámain való szörfözés, a megfelelési kényszer és a szerepek generálta hideg, betonacél valóság a vissza nem hozható elhasznált idő súlya és az egyre távolodó emberi kapcsolatok, amik titokban azt sugdossák a füledbe, hogy ennyit nem ér az egész ultrakényelmes biztonságmánia. Kell lennie egy másik világnak, ami ebben az általam is ismertben létezik, de valami eltakarja a szemem elől.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.