A legfurábbak az ébredések. Amikor reggelente a szellemem visszatér csillagközi útjáról és a tudatom csatlakozik a környezetéhez. Először mindig az óceánt hallom meg, ahogy bugyog, zubog, nyaldossa a partot. Aztán fény ér a szemhéjamhoz, lassan magamhoz térek. Fekszem nyugodtan a matracon és azon gondolkodom, hol a picsába vagyok és mit is keresek itt?

Mert normális esetben az ember a saját hálószobájában tér magához egy zárt térben, amit falakkal választ le a világból, elvileg steril kis környezetben, ahol ismerős minden, meglepetéssel még a keddenként érkező kukásautó sem szolgálhat , ahogy a fűnyíró munkások damilos gépei is megszokott tartozékai komfortzónánk valóságának.

A barlang picit más azért. Szája nyílt térre néz, akarva akaratlan a part és a víz kékje tódul befelé, a napfény gyönge fészket rak a szemközti sziklán reggel 8 körül. Valahogy él az egész táj, az eleven természet része a kövek közé bemart üreg, aminek mélyén beleszületek nap, mint nap az életembe újra.

Hihetetlen az egész. Teljesen más tervekkel indultunk útnak, persze szívünk mélyén tüzelt bennünket a kalandvágy és a kíváncsiság, az igény , hogy változtassunk egyre elgépiesedő nagyvárosi életünkön, de nem gondoltuk, hogy a sorsunk más irányvonalat szán nekünk, mint ahogy azt mi elterveztük.

Tenerife déli csücskében vagyunk Los Abrigosban. A partot szegélyező sziklák között megbújó barlangok egyikében, közvetlenül az óceán mellett. Igyekszem most visszafejteni, hogyan kerültünk ide Portugáliából, illetve pontosabban a lakóbuszból, amivel addig jöttünk.

Sokáig, pontosan az elválás miatt nem is írtam semmit. Hagynom kellett érni magamban a tapasztalatokat, amiket kezdeti közösségünk felbomlása során szereztem. Megérteni mi miért alakult úgy, ahogyan és elfogadni, elengedni, ami nem hozzám tartozik.

Dióhéjban összefoglalva :a kezdeti eufória hetei után kezdte mindenki érezni , hogy ez az út bizony igazán kemény megpróbáltatásokkal jár majd, ami mellett az egyes tagok saját jellemfejlődése, illetve valódi lényének fel -fel csillanása is tovább bonyolítják majd a helyzetet, nem beszélve a két kisgyerekkel járó nehézségekről. Szóval kezdett kicsi lenni az autó és mivel senki sem próbált korábban hasonlót az út során felmerülő váratlan helyzetek stresszé kezdtek manifesztálódni, ami olykor már elviselhetetlen méreteket öltött. Pedig ez még nagyon az eleje volt.

Durván két hét alatt értük el Portugália költőien szép délnyugati vidékét Algarve-t. Éjjel érkeztünk Salemába, ahol egy eco kempingben vertünk tábort. Gyönyörű és hatalmas terület, amit az ember szabadon lakhat be. A sziklás hegyoldalban kialakított parcellákon diszkréten elhelyezett elektromos leágazások biztosítják az áramot a lakóautóknak, de ezek kialakítása sem tájidegen. Gondozott, parkos lankák zsúfoltság mentesen, ahogy a nagykönyvben az ember elképzel egy un. Eco Camp -et.

Igazából először itt váltunk picit külön Vikivel , sátrat vertünk nem messze a kocsitól, a cuccainkat viszont nagyrészt bent hagytuk, de így is mindenkinek szellősebb lett az élete, mert a busz a gyakorlatban is kicsinek bizonyult hat ember + egy kutya számára. Sajnos ez az indulás előtti próbákon nem derült ki rögtön, de itt nyilvánvalóvá vált, hogy amikor nem vagyunk úton jobb ha sátrazunk mi hárman, amivel nem is volt gond eleinte. Az éjjelek nem voltak túl hidegek az első napokban volt egy kis privát szféránk, napközben pedig többnyire együtt voltunk.

Mindenki végezte a feladatát, volt mindig teendő a kocsi körül, bevásárlás, főzés, mosás organizálása, baby sitting. Többnyire jó hangulatban teltek a napok, hangolódtunk az új élethelyzetre, tervezgettünk, kirándultunk stb. Persze voltak hosszabb-rövidebb pillanatok , amikor a stressz, ami “otthonról” követett bennünket beszüremkedett közénk, de ennek igazából nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget.

Aztán időről időre felerősödtek ezek az érzések és ebből született egy újabb felismerés, hogy valójában nem is ismerjük egymást . Igaz Viki három évig dolgozott a családnál, heti kétszer találkoztak, néha pedig összejártunk és úgy gondoltuk, hogy ez elég egy kölcsönös segítésen alapuló kooperációhoz, de itt lassan egyértelművé vált, hogy ez nem így van. A munkakapcsolat sajnos nem volt teljesen tisztázott, feltétel nélküli “barátság -közösséghez” pedig kevésnek bizonyult az ismeretség. Ezzel párhuzamosan pedig az is kiderült, hogy a család funkcionalitása sem feszültségmentes, kezdtek rádöbbeni, hogy olyan problémák vannak jelen, amit korábbi életükben nem is ismertek fel. Aztán egy jónak indult buli közben egy apró félreértés miatt “kiborult a bili “, ami átértékelte vagyis inkább realizálta kis csapatunk jelenlegi helyzetét és jövőbeli terveit. Nem szeretnék ebbe belemenni részletesebben, a lényeg, hogy mindenki hozott magával jót is rosszat is. Traumákat, komlplexusokat, megoldásra váró jellemhibákat és függőségeket, amiknek megoldásához, elfogadásához, feldolgozásához nem volt elég erőnk közösen. Persze az eset után még voltak próbálkozások a “harmónia” visszaállítására, de belebuktunk. Átmenetileg vagy végleg? Erre most még nem tudom a választ. Talán a végső lökést az elszakadáshoz az adta meg, hogy bejött egy esős nyirkos időjárás, ami lehetetlenné tette a sátrazást a továbbiakban. A hideg nedves levegő éjjelente átjárta a sátrat, a hálózsákok, takarók stb. nem tudtak megszáradni, de a lakóbuszba már nem fértünk vissza sem átvitt sem pedig a szó szoros értelmében. Akkor elindult egyfajta tűzoltás, béreltek nekünk például Lagos-ban, az egyik gyönyörű kikötővárosban egy villanegyedben lévő apartman szobát, ami fasza kis fless volt,igazi nyaralós fílinggel de azért mindig ott volt a levegőben , hogy ezt nem tehetjük meg, mivel szinte semmi pénzünk, mástól pedig nem lehet elvárni.

Aztán jött még egy csodálatos december vég, karácsony, szilveszter egy kiszuperált cirkuszi kocsiban a hegyekben, a semmi közepén, amiről írok bővebben majd, mert ott szereztük első élményeinket abba az irányba, amerre jelenleg is tartunk. Végül jött az újév, a kenyértörés és a könnyes búcsú. Mi áthajóztunk a Kanári-szigetekre, Die Mandarine, a kis buszunk, ahogy Jolanda nevezte pedig zötyögött tovább a portugál hegyi falvak között. Immáron nélkülünk.

Like what you read? Give Pillanatpék a round of applause.

From a quick cheer to a standing ovation, clap to show how much you enjoyed this story.