Ez a poszt mondhatjuk úgy, hogy rendhagyó, mivel egy régebbi facebook bejegyzésemre épül, amit Viki a saját gondolatmenetével egészített ki.
Fura dolog, talán nem is illik erre a napra, mégis most jutott eszembe, miközben a kutyát sétáltatom. Lassan mindent összevetve 5-6 éve hagytam el Magyarországot, a hazámat. Érdekes, hogy Angliában vagy Németországban, ahol korábban éltem nemis igazán volt honvágyam, valahogy ott nem is volt rá időm, vitt a futószalag. Itt Portugáliában ez más. Igaz itt más a lelkület, más a motiváció is. Mégis itt erősödik bennem a nemzeti identitástudatom. Talán mert rokonszenvezek ezzel a néppel és ebből a távlatból látom, mit is jelent az Európai Unió. Persze ez nem spanyol viasz, mások más kontextusban már emlegethették ezt, hozzám most ért el, nem gondolati, inkább érzelmi síkon. Ez az egyesülés és központosítás a pénzzel bevont madzag, amire felfűztük a kontinenst, minden csak nem egység vagy közösség. A három legerősebb, akik közül egy látszólag épp kitáncol, felkínálja a sok kicsinek is a jobb élet reményét, az egész időnket kitöltő munkanapot, a karriert, az anyagi bőséget sőt fölösleget cserébe szolgálataikért. Egy hónap alatt, amit láttam itt annyi, hogy a fiatalok elköltöznek a nagyobb városokba, hogy beálljanak a rendszerbe. Otthagyva a szüleiktől örökölt halászkunyhókat, a családra szabott mesterséget. Mennek píárosnak, ájtísnak vagy valamelyik mekibe. Szellemfalvakat hagyva maguk mögött, amiben kiégett németek, angolok, franciák kerengnek. Ide küldi a birodalom megfáradt veteránjait, mintegy gyarmati kolóniára. Kipihenni a hatalom szolgálatában eltöltött életeket Egyre kevésebb a helyi íz, halbódé, művelt föld, helyette a szupermarketek polcain nagy tételben áll a Wurst, a Cheddar, a Pils, a Cider, a francia sajt. Nem változott semmi. A gyarmatosítás állandó egyre kevesebb lelket hagyva az olajozott fogaskerekek között. Igaz egykor Portugália is hatalom volt a tengerek ura, talán karmikusan ezért került szolgasorba. Mégis rémisztő a part menti viskók helyén álló apartman szállodák tájidegen látványa, ahogy ilyenkor holt szezonban állnak frusztráltan, üresen várva a mesterségesen táplált nyugati igényeket, hogy fizikai formát öltsenek nyáron falak között. Az ittmaradtak szemében, főleg az öregekében látom a kiszolgáltatottságot és a nosztalgiát. Zárkózott viselkedesük bizalmatlanságról mesél. Valahol az én hazám is ilyen. Pár koszos nagyváros és fehérgalléros bűnöző, akiknek hatalmat adtunk, mint valami gyilkos számítógépes vírus bedarálta a hagyományainkat, födjeinket, vizeinket. Pénzért.
Csak sétáltunk ott a kopár hegyek között. Semmi erdő, csak cserjés és elvétve 1-1 mandulafa a régi konyhakertek túlélői. Igazából nekik sem maradt már túl sok hátra, max.10 év, mintha kicsit betegek lennének , ezüstös moha lepte mindet, s némelyiknek az ága úgy tört, hogy a mai napig is a fülembe hallom azt a száraz roppanást.
Először nagyon nehéz a szemnek az új tájat megszokni. Szerintem legalább 1 vagy inkább 2 hét is kell neki. Addig mindig a hazait keresi, amit gyerekkorától megszokott, amiben sokat játszott, ahol kullancs mászott bele, ahol az öreg Pajtival vándorolt, télen pedig szánkózott.
Ja, de hogy itt most van tél?! Furcsa azért hó nélkül. Csak a bokrok, a mandulafák és a temérdek szentjánoskenyér! Ó igen, az nagy kedvencünk lett mindannyiunknak Portugáliában, még Zsömi is úgy rágta befelé, mint a legízletesebb sertésbordát. S miután még az is kiderült, hogy ez bizony régi gyerekkori csemegéje mamának, még nagyobb kedvvel rántottam elő én is a túratáska oldalsó hálójából éhségűzőnek.
Csak mentünk, s tényleg kilómétereken keresztül; eleinte nem törődve semmivel, csak élveztük a természetet, a friss látványt, a föld vörösesbarna agyagos anyagát (ami, ha egyszer a ruhádba törődött, soha nem szedted ki). Aztán feltüntek a romok, amiket lentről, a partról már régóta néztünk, de akkor hangyányinak tűntek. Egyik-másik már csak kör alakú alapzat volt, mintha valami rituáléra készültek volna, de ahogy felértünk a domb tetejére két egészen ép épület tárult elénk. A házikó kicsiny volt. Egy szoba-konyhás. S mellé volt építve, teljesen az oldalához, úgy, hogy hozzátapadjon egy kis kemence. (Akkor még nem volt teljesen egyértelmű, de amikor 2 éjszakát kellett eltöltenünk egy fűtésmentes, régi építésű, hatalmas belmagasságú villában, ahol még két takaró és dupla pokróc sem volt elég a hideg, decemberi éjszaka ellen, rájöttünk, hogy a szegény halászember micsoda logikával volt megáldva.)
És akkor minden megelevenedett: apu hajnalban kelt, belebújt a gumicsizmájába, vitte a vödröt és a halászhálót, majd nekiindult a napnak. Lent várták már a cimborák, s a jó öreg halászcsónakok, amelyet még az apjával barkácsoltak össze gyerekként. Közben anyu összekészítette a gyerekeket és elindultak a kertbe, hogy begyűjtsék a beérett paradicsomot, befőttesüvegbe szedjék az éjjel kikelt krumplibogár lárváit. A gyümölcsös alatt ott állt a téglából készült mosókád, délben, a hűvösben jól esett a szennyest tisztára mosni. A gyerekek persze csak rohangáltak fel, s alá, tudták, hogy mire kisül a hajnalban bedagasztott kenyér, addigra apu is hazajön a finom fogással. S hozta is, két hatalmas lepényhal és jó 2 kiló szardínia. Na, de ez mit sem érdekelte a srácokat! Tudták, hogy akad még ott más is, hisz a tenger tele van kincsekkel! Ekkor húzott elő a zsebéből egy hatalmasra nőtt tengericsillag vázát, ami narancssárgásan kápráztatta a szemeket (és csak egy lába hiányzott!).
Anyu hagymát, paradicsomot és paprikát aprított, a fazékba öntötte a szardíniát, betolta a még kenyérsütéstől forró kemencébe, s jó lecsósra készítette. (A két lepényhalat meg csak egyszerűen tepsiben lesütötte a kemence alsó felében.)
A vacsoránál nagyokat nevettek, s desszertként mindenki berágcsált pár szem mandulát és szentjánoskenyeret. A macskák mindvégig az asztal lábánál somfordáltak, hogy vajon mikor esik már le 1-2 halgerinc az ő tányérjukba is. Morzsa kutya már rég a szomszéd kutyákkal együtt járta a dombokat, mert kerítés az nem volt, csak szabadság és bandábaverődés.
Alvás előtt a 4 tyúk is enni kapott és a kecskét is bezárták a helyére.
Aztán ott szundítottak mindannyian a nagy hatalmas ágyon.
Ebben az idillikus állapotban teltek a napok, egészen mindaddig, amíg hatalmas halászhajók nem érkeztek, amelyek naponta kifogták az eddigi heti adagot; ahol már mindenki csak alkalmazott volt, s hal helyett pénzt vitt haza, hogy abból élelmiszert vegyenek. A gyerekek felnőttek, s látták, hogy már nem lehetnek halászok és háztartásbeliek, ahogy a szüleik voltak; sőt nem is akartak, mert itt már senki sincs, mindenki beköltözött a fővárosba, vagy akár külföldre a jobb élet vagy a kalandvágy reményében.
Így lettek ezek a romok. Ahol sehol nem állt a "VENDE SE" vagy "FOR SALE" felirat. Egyszerűen kihalt. Senki nem volt, aki kíváncsi lett volna a félig beomlott cseréptetőre, a siralmasan omladozó oszlopokra és támaszfalakra.
Ott ültem, néztem a mandulásból előbukkanó hatalmas kék vizet, s arra gondoltam, hogy amit fejlődésnek nevezünk, szépen, lassan teljesen elnépteleníti a kis falvakat, létrehozva a maga, óriási metropoliszait, amelybe mindenki belehabarodik életében legalább egyszer.
Most tél van, holtidény. Alig van élet Salemában. Csak a hosszú szűk utcák, fehér házaival, élénkszínű ablakkereteivel és az éhező kóbormacskáival várják a tavaszt, az érkező turista áradatot, hogy egyszer egy évben jól lakjanak.
