Megálló
Az autóbusz minden hétköznap reggel végigrobog a sétányon. Rajta te meg én, és még néhány lélek, kiülve az arcra. Nézlek. A hely, amit választasz mindig ugyanaz. Egymással szemben. Te kinézel az ablakon, én figyellek. Tökéletesen megrendezed a pillanatot, tíz percig csak téged látlak.
Eltéved a tekintet, csak te tudod hová. Néha rákérdezek, de te drámaian hallgatsz tovább. Kicsit megnyújtod az ajkad. Hallod a kérdést, de a választ a kettőnk közt lévő levegő sűrűségében hagyod.
Szép vagy. Sokszor mondják neked. Én folyton kutatom ilyenkor az arcod. Nem ismerlek eléggé. Egy nagy titok vagy, és ez gyönyörű.
Reggelente ott a buszon igyekszem összegyűjteni azt, amiért érdemes élni. Három megállónyi mantra. Egy pillanatra kiszakadok a belső útvesztőmből, és meglátlak. Egy könyvet lapozgatsz. Vagy éppen csendben rakod össze a saját darabkáidat. A titkod az. Ez sodor tovább. Kihívás vagy, amire lehetetlen nemet mondani. Egy pillanatra megáll a szív.
Megálló. Az utolsó pillanatban elkapom a kezed, és már lent is vagyunk. Újra úton, de már a lábaink visznek. A szavaink meg sziporkáznak, mintha nem létezett volna az előbbi némaság. A nap továbbvisz, mindenkit a maga útjára. Estig újra egyedül maradok.