„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”
Megtörtént! Újra itt görnyedek a padlón. Egyik kezemben pohár, másikban penge. Sokan nem értik mi is jó ebben a keserédes fájdalomban. Miért oly jó mikor a kezed bíborvörös melegség teríti be. Elárulom. Addig a néhány másodpercig eltereled elméd figyelmét arról a fájdalomról amit a lelked érez. Mert az örökkévaló igencsak fáj.
Életemben kétszer mondtam ki ezt a szót bizonyos személynek. S mindkét alkalommal itt kötöttem ki. S mégsem vonható vissza a kimondott szó.
Az elsőt örökké szeretni fogom, de már nem vagyok szerelmes belé. Elengedtem, mert szeretem annyira, hogy elengedjem. A történetünk szép és fájdalmas volt. Egy igazi szerelmi történet, de rég megbocsáltottam neki és magamnak is.
Nálad más a helyzet. Mivel az a búcsú a legrosszabb amit nem mondasz ki. Ahogy írtad egy befejezetlen, s kimondatlan történet, ami el sem ketdődött. Igen szeretlek és szeretni is foglak, míg világ a világ. Nem tudom, hogy mit érzek. Lehet e valaki szerelmes a mi helyzetünkben. Nem tudom. De egyet tudok, hogy fáj. Tudom, hogy ez az én hibám. De egyre kérlek, ne ítélj el ha a fájdalmam önpusztítással kezelem…
