Kádár koponyája és a birkaművészek egy számokba fojtható videojátékos disztópiában élvezik a besúgás művészetét

Disztópiából kapunk mostanában szépen itt hazánkban is kicsit és nagyot, de a nemzetközi vizeken is divatos dolog ilyenekkel riogatni a szép új digitális online világba belefeledkezett állampolgárokat a migránsokkal terhelt időkben. Ugyan a legtöbben a kibővített, avagy a kötelezően és önként felcímkézhető és számokba fojtható online világtól és a közösségi médiától rettegnek, a virtuális valóság immerzív tereinek a rettenete is itt kopogtat. Jean Baudrillard is forog a sírjában a szimulákrumával, nem beszélve a szerencsétlen Vilém Flusser-ről, aki még fotográfiáról álmodott (mi lett volna, ha a szelfibotokra támaszkodó X_Y_Z generációs nyomorékokat és az Instagramot megérhette volna még a Mester, akit ma csak az Artpool által kezelt poros magányában találhatunk meg sajnos).

A fákat is kivágják a Parkban a Múzeuma mellett, de a Fluxus is majd megkapja a magáét valószínűleg. Művészből sok van, lehet őket nyírni és irtani ma is sikeresen, nem fognak lázadni, mert birkák voltak a koponya nélküli vezír alatt és ma is, bégetnek ők Műcsarnokban és mindenhol, ahol van fű és betevő a posztszovjet-posztmodern mindennapokra:(

A legtöbb disztópia egy horror, az egyed azt érzi a világban ő csak egy egy megfigyelhető darab, egy felcserélhető alkatrész csupán (joggal hiszen a kutyát sem érdekli meddig él). Mindenkinek beugrik az 1984 (amit 1949-ben írt a remek szerzője), vagy a legújabb generációnak ez lecsupaszítva és előre emésztve az Éhezők Viadala bájosan giccses parádéja (nem a könyv, mert ma már nem divat olvasni, hanem a film, amiben senki nem izzad és mindenki tökéletesen szenved a kamerába nézve mélyen hősiesen).

A videojáték ipar sem maradhat ki ebből a disztópikus “business”-ből, a 2013-as Papers Please a lázadás és a harc botor voltát helyezte a górcső alá a maga minimál grafikai megoldásával, nyilván a Mr. Robot is merített belőle valamennyit, igaz az már nem a lázadásról, hanem az elme megbomlásáról szól valójában. Egy disztópikus világban az elme, mint a formalinba vetett agy bomlik és konzerválódik örökkön örökké a rendszer orvostanhallgatói nagy örömére, hogy tanulmányozhassák a lázadni merők agyát, mint Lenin maradványait anno a Szovjetunióban (ha maradt még az öreg kujonból valami eredeti a művein kívül még).

A legújabb kísérlet a Beholder egy másik utat mutat, ami a magyari népnek is kedves lehet. Hiszen hazánkban mindenki, aki volt úttörő vagy kisdobos besúgó is volt valamennyire, bármennyire is tagadja az úttörőbélyeg gyűjtése volt a romlás almája. Nem áldozat, hiszen mindenkinek csurrant és cseppent a legboldogabb barakkban a GMK-k és a háztájiakban röfögő malacok és a KISZ-es táborok pornója korában, amikor a balatoni üdülés Zánkán az úttörők álmában még jutalomnak minősült egy vidéki bugris zeneiskola úttörő zenekarának pedofil karnagyával, kielégítve annak vágyát és földi örömeit egy boldogabb jövő érdekében.

Besúgni persze nem csak a coialista magyar rögvalóságban, hanem annak az ellentétének beállított egyházi általános iskolákban is divat volt (bencések ott fenn a hegyen, a piaristák és a bolond ferencesek). A prefektus nem maga figyelt a konviktusban, ott voltak a fülei és szemei, a totalitárius társadalom zsigerileg hatotta át sikeresen a Magyarhont és teszi ma is. Ma amikor fordult a kocka és az úttörőt cserkésznek hívják szomorúan veszi észre ezt egy éppen ördögőzésből álló egyházi iskolás szülői értekezleten egy a múltban nevelkedett, de ma a boldog online mába beledöglő értelmiségi szülő.

Visszatérve a virtuális gémer világra, a Beholder ezeket a zsigeri élményeket hozza vissza a rendszerváltó generáció számára, mi lehetünk a mai boldog világ igazi lelke. Csak figyelni és hallgatózni kell, mindenki gyanús, megfigyelni kötelező, nemcsak a túlélés, de a gyönyör végett is. Ki megy ki a az utcára a takaródó után, mit rejteget a szomszéd, mikor szexel és miről beszélnek a folyosókon, mindenkit és mindig meg kell figyelni, még magunkat is. A rendszer kötelez boldogan megyünk le kutyába, online is ezt tesszük egy-egy Facebook bejegyzéssel csak nem veszünk róla tudomást. Egy játék mindig segít elfelejteni mennyire férgek vagyunk.:)

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.