Minden kezdet nehéz…

…meg hasonló klisék (avagy témaindító poszt).


Amatőr zenészként, a poros, balkánszéli másvilágban amit Szegednek (avagy Magyarországnak) ismerünk és szeretünk, mondhatni igen lassan jött el számomra a felismerés, hogy az a langyos pocsolya, amiben mi amatőr, underground (?) zenészek oly előszeretettel pancsolunk tulajdonképpen a saját vizeletünk. Végülis meleg. Ja. Míg ki nem hűl.

Az elmúlt egy évben történt egy s más a Dreamgrave háza táján, mondjuk úgy, hogy megtörtént a bootstrap. Előállt némi információ a nullából: történt sok-sok tapasztalás, színpadi fail, felszabadult egy csomó energia, folyt a sör, elveszett a szűziesség a produkcióból. Szóval van progresszió, az elképzelés validáltnak tekinthető.

Minden koncert arra vala jó, hogy masszív mennyiségű információhoz juthass, és nem csak az esti teljesítményedről, annál inkább a hajnalokig tartó (értsd sör++, ilymód őszinteség++) diskurzusoknak köszönhetően arról, hogy hol tart a szcéna, ki mit gondol, hogyan akar boldogulni.

Mi neki a zene.

Megvan az a felettébb ritka és egyre törékenyebb bajtársiasság, az igazi csapatszellem, a testvéries szeretet és izgalom a másik koncertje közben és az égő vágy, hogy “én most még jobban odateszem magam”.

Valóban?

A barátzenekarok között (szia Mytra, Miserium, BZ, Ghost Toast, Johnny! ;)) biztosan. De miért büdös a kollegialitás a csónak többi, ismeretlen, távoli, vagy művészetileg esetleg nem szimpatikus tagjával szemben? Miért nem tudunk egymástól tanulni?

Negativitás

Mindenki panaszkodik.

Meg köpköd. Azokra, akiknek megy, mert ők mainstreamek, meg amúgy is rádióbarát zenét játszanak és amúgy is már szar, mert régen jobb volt. (Itt most a sikert ne mossuk össze a zenei teljesítménnyel, a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ektomorf és társai megvannak?) Mi az, hogy többen tombolnak a koncetjein, mint az enyémen; mégis hogyhogy ők elismertebbek, mint én; mi az, hogy pénzt keresnek vele?! Felháborító, művészetgyalázó magatartás!!!

Apu fortyogó epéje vagyok. — híres hollywoodi közmondás

Mondjuk idehaza ez nem meglepő, a vérünkben van, és megkörnyékezi minden pillanatunkat. Ha nem is hat át mélyen azért legalább odasúgja a tutit, amikor nyitottságra és kitartásra lenne szükség, mert ahol büdös van, ott meleg is. Aztán szépen:

Kihűl a pocsolya

amiben álldogálsz, és feladod akár az időjárást is okolva, csak dolgozni ne kelljen. Én őket hívom hobbistának. Velük semmi baj nincsen, csupán az igényeik köszönő viszonyban sincsenek a lehetőségeikkel.

Azokkal a lehetőségekkel, amiket önmaguknak teremtenek. Ők adják fel a leghamarabb és sokan közülük már ekkor nagyobb potenciált jelentenek, mint egy-egy nemzetközileg (el)ismert sokadiklemezes, önismétlő banda, egy kiadómammuttal a háta mögött.
A Dreamgrave is persze csak egy hóbort (bár én jobb szeretem túlbuzgóan és szentimentálisan hivatásként tekinteni rá). Senki sem ismer minket és súlyos hiányosságokkal küzdünk. Oké, a hóbort sem jó, mert mindig drágább, de legalább már nem hobbi, azaz feltételez némi áldozatvállalási hajlandóságot. Ha nem hülyén csinálják, akkor lesz a hóbortista amatőr zenészből szépen lassan profi. És akkor a pénzügyi menedzsmentről még nem beszéltünk. Igen, ahhoz, hogy majd később nagy lehess és saját menedzsere legyen a bandának először neked is azzá kell válnod, különben visszalököd magad a pocsolyába. Ne felejtsük el, hogy aki egy helyben áll, az visszafelé halad.

Ismételd utánam párszor: ez egy vállalkozás.

Amihez fókusz kell, piac kell, hit kell, idő kell, világméretű gondolkodás kell, tudatosság kell, social engineering kell, tartalom-optimalizálás kell, angolul beszélni kell, kitartani kell, napi szinten foglalkozni kell, befektetni kell, adózni kell, pályázni kell, build-measure-learn ciklusban alkotni tudni kell.

És nem várni az ingyen ebédre.

Nem sirám generátor a blog, eskü

A további posztokban kibontásra kerül majd minden, amit a fenti felsorolás közben tapasztaltam, szóval lesz itt használható információ is, nem csak sirám.

Köszönöm, hogy elolvastad.

Következő rész