A történetünk ereje a diákjaink életében.

Szeretjük a történeteket. Különös módon vonzódunk hozzájuk. Ezért oly népszerűek a regények, a novellák, az igaz történetek, a filmek, a drámák. A klasszikusok attól válnak klasszikusokká, hogy úgy mesélnek el történeteket, hogy azokban mélyen magunkra ismerünk. Megfogalmaznak valamit, amit érzünk, tapasztalunk, élünk. Kötődünk hozzájuk, azonosulunk velük, mert mi magunk is egy történetben élünk.

Az emberi élet történet-alapú, ezért a legnagyobb hatást a történetek gyakorolják ránk, különösen, ha azokkal a történetekkel személyesen azonosulni tudunk.

A történetek egyetemesek. Alkalmasak arra, hogy áthidaljanak kulturális, nyelvi vagy generációs szakadékokat. A történetek inspirálnak. A jó történetek tanítanak. Az igazán jelentős történetek pedig megváltoztatnak bennünket.

Mindnyájan átélünk történeteket, amelyeket nem kellene átélnünk. Az ilyen történetek szenvedéssel, fájdalommal és csalódásokkal vannak kikövezve. Mégis, valami kíváncsiság vonz e drámákhoz. Nevetünk a komédiákon, de az igazi változást a drámák, a tragédiák okozzák bennünk. Fürkésszük, figyeljük, hogy vajon a főszereplő miként keveredik ki a drámákból, milyen sors vár rá. Ezek a történetek azt a reményt ültetik el bennünk, hogy a lehetetlen lehetséges és szeretnénk tudni, hogyan. A fájdalom, a csalódás, a tragédiák legyőzésének titka mélyen foglalkoztat bennünket, mert mindnyájunkat érnek tragédiák, fájdalmak és csalódások. Valahogy mélyen érezzük a lelkünkben, hogy nem erre a fájdalomra, csalódásra, tragédiára lettünk teremtve, mégis átéljük ezeket. Érezzük, hogy másnak kellene lennie a világnak, más történetek kellene, hogy szülessenek, amelyek kevésbé fájdalmasak, kevésbé tragikusak.

Mindnyájunknak egyedi története van. Hinni akarjuk, hogy erre a történetre lettünk alkotva és a történet ránk lett írva. A saját történetünk mélyen érint minket. Néha könnyekre fakaszt, máskor nevetünk rajta. Van mikor térdre kényszerít, a határainkhoz szorít, s van mikor a szabadság tágas terére visz. Belénk ültetett vágy, hogy hinni akarjuk, hogy a történetünknek van jelentősége, van értelme, van célja. Hinni akarjuk, hogy része egy nagyobb történetnek, része az emberiség grandiózus történetének. Hinni akarjuk, hogy legyen bármily kicsi is az a szerep, amit el kell játszanunk, mégis nélkülözhetetlenül fontos, hogy ebben a hatalmas történetben eljátsszuk azt. Hinni akarjuk, hogy valamiféle óriási műnek a részesei vagyunk, nem vagyunk egyedül, s hogy a történetünk, amit mi írtuk az életünkkel nyomot hagy az idő végtelen fonalán, miközben tudjuk, hogy pusztán két generációnyira vagyunk attól, hogy teljesen elfeledjenek.

A történetünkben leginkább azokat a fejezeteket szoktuk élvezni, amikor úgy érezzük, hogy a cselekményt, az eseményeket a kontrollunk alatt tudjuk tartani. De minden történet ott kezd igazán érdekessé válni, amikor a főszereplő kezéből kicsúszik az ellenőrzés a saját története fölött. Természetszerűleg visszahúzódunk az olyan helyzetekből, amelyekben elveszítjük a kontrollt. A kontroll elvesztése bizonytalansággal jár. A bizonytalanság pedig a legmélyebb emberi szükségletünben támad: a biztonság iránti igényünkben. A bizonytalanság félelmet generál. Amikor kicsúsznak a dolgok az ellenőrzésünk alól, akkor elveszítjük a valóság feletti kontrollunkat. Ezzel hirtelen egy szakadék keletkezik a valóság (ahogy történnek a dolgok) és a megértés (ahogy elvárjuk, hogy történjenek a dolgok) között. Ilyenkor ezt a szakadékot egyedül a remény képes áthidalni. A remény, hogy mégiscsak jobbra fordulnak a dolgok. E remény nélkül nem tud a történetünk tovább haladni. A remény a bizalom gyermeke. Annak a bizalomnak, hogy a történetünk valósága (amely most oly messzire került elképzeléseinktől) mégiscsak valami vagy valaki ellenőrzése alatt áll, s egy napon visszakerül oda, ahol elkezdjük meg is érteni azt, ami és amiért történik velünk.

A történeteket a végén nyernek értelmet. A drámák sajátossága, hogy miközben zajlik a cselekmény, nem látjuk a végkifejletet. De amikor a végére érünk, akkor megszületik az egésznek az értelme, az üzenete, a szálak összeérnek, a katarzis megtörténik. Mi magunk is éljük és írjuk az életünk történetét. Fejezetek zárulnak és nyílnak meg. Örömök és fájdalmak váltják egymást. De vajon hová fog érni a történet vége? Mit akarunk elmondani a történetünkkel?

Legtöbben itt a történetünk különböző pontján állunk. Fiatalokkal foglalkozunk, akik most kezdik írni életük regényét. Ennek a regénynek szólnia kell valamiről. Valamit el kell mondania. Legtöbbjükkel már egy sor olyan dolog történt, aminek nem kellett volna megtörténnie. Olyan veszélyek, fájdalmak és csalódások érték, amelyek megakasztották a történetük lemezét, esetleg fejezetekre eltérítették attól, amiről az életük szólhatna.

A történetünk felfedezése.

Korunknál fogva előrébb járunk a “történetírásban” és a történet átélésében, mint diákjaink. Az átélt történet felelősség és lehetőség. A történetünk nem csak nekünk szól. Azért kaptuk és azért éljük, hogy az másokra is hatással legyen. A történetek a legjobb tanítói eszközök. A személyes történetek egész közel hoznak egymáshoz, mélyen, érzelmi módon kötnek össze, sebezhetővé tesznek, s az együttérzés gyógyító figyelmét nyújtják azzal a reménnyel, hogy van gyógyulás, van kiút, van szabadulás. A felnövő generáció sok olyan történetet lát, amelyek hamis elképzelést ültetnek a fejükbe arról, hogy miről is kellene szólnia az életük történetének. Felszínes és hazug valóságshow-k torzítják a kapcsolatokról, önismeretről, értékekről, valóságról megélhető történeteket.

Pedagógusként, ifjúsággal foglalkozó szakemberekként, szülőkként arra a hivatásra vállalkoztunk, hogy befolyással akarunk bírni a történelem menetére a következő generáció nevelésén, tanításán, formálásán keresztül. Hatást akarunk gyakorolni. Változást akarunk elérni. Tudást akarunk átadni. Kiváltság, felelősség és lehetőség. A tudás megszerezhető és átadható kognitív eszközökkel. De mély, valódi változáshoz katarzis szükséges. Katarzis pedig egy érzelmi történés, amely mélyen a lelkekben, a szívekben hat. Változás eléréséhez ezért érzelmi kötődés, kapcsolat kell. Puszta ismeret-átadás megtörténhet tényközléssel, viszont valódi hatást csak akkor fogunk elérni, ha kötődni tudunk hallgatóinkhoz és érzelmeiket tudjuk megszólítani.

Ennek legjobb eszköze a saját történetünk. A sebezhetőség kockázata, az önmagunk megmutatása, a történetünkbe való beavatás gyakorolhatja a legnagyobb változást az életükben. Ráébresztheti őket, hogy nincsenek egyedül; amit éreznek, amit átélnek, a fájdalom, amivel küzdenek, a csalódás, a szomorúság, a bánat, a harag, a félelem, a depresszió, mind-mind olyan érzések, amelyekkel mások küzdenek. A személyes történetünk lehet a remény és a kapocs a diákjaink számára.

Történetünkkel csak akkor tudunk hatást gyakorolni, ha képesek vagyunk “olvasni” a saját történetüket és a megfelelő helyzetben, a megfelelő módon használni. A saját életükből a megfelelő helyzetben elmondott történet hatása felmérhetetlen és életmentő lehet egy fiatal élet számára.

A továbbiakban leírtak elindíthatnak abban, hogy megtanuljuk olvasni, érteni a saját történetünket. Minden jó történethez legalább 6 dolog szükségeltetik: 1. egy cselekmény, amint fut a történet, 2. egy karakter, aki eljátssza a történetet, 3. tragédiák, amiket átél a karakter, 4. egy szenvedély, ami hajtja a karaktert, 5. egy központi téma, ami átível a történeten és 6. egy végkifejlet, amibe belefut a történet. A saját történetünk megírásához is szükség van erre a hat elemre.

  • Meg kell tanulni olvasni a történetünk cselekményét.
  • Meg kell ismerni, hogy mi a mi szerepünk, a valódi “nevünk” a történetünkben.
  • Szembe kell nézni a tragédiáinkkal.
  • Fel kell fedezni a valódi szenvedélyünket.
  • Azonosítanunk kell azt a témát, amiről az életünk szól.
  • Meg kell írni az utolsó fejezetet.

Meg kell tanulni olvasni a történetünk cselekményét.

Legtöbb ember nem ismeri fel, hogy az élete egy történet és ezért nem képes olvasni sem azt, még kevésbé írni. De ha elkezdjük felfedezni az életünk történetét, az segítségünkre lesz abban, hogy a megfelelő döntéseket hozzuk meg, amikor válaszút elé állunk. Nem töltünk időt azzal, hogy megértsük a saját életünk történetét, pedig ezekben a történetekben válaszok rejlenek a kérdéseinkre. Ha elkezdenénk felismerni a történetünket, akkor megértenénk, hogy miért tartunk ott, ahol tartunk és talán azt is, hogy merre kellene tovább haladnunk.

A napokban rendet raktam a pincében. Egy csomó, évek óta egymásra dobált dolgot találtam. Néha a saját életünk is olyan mint egy pince: az események csak egymásra dobálódnak véletlenszerűen. Nem rakunk rendet, nem tesszük a dolgokat a megfelelő helyükre. Meg kell találnunk, hogy milyen módon rendeződnek a múltunk eseményei és mit üzennek nekünk. Steve Jobs mondta egy beszédében: “a pontok összekötődnek, de csak utólag látjuk meg, hogy össze vannak kötve egyetlen szálba.”

A történetünk elmeséli azt, hogy kik vagyunk és miről szól az életünk. S amikor elkezdjük tanulmányozni az életünk történetét, akkor nem teszünk mást, mint hogy felhatalmazzuk magunkat arra, hogy elkezdjük írni a jövőnket. A történetünk hatalommal bír fölöttünk és mások számára is erőt adhat. A történeteket nem lehet előre olvasni, csak folyamatában és próbáljuk felfedezni a jelentését.

A történetünk feldolgozásában a következő kérdések segítenek:

  • Honnan jöttem? Beleszülettünk más emberek történetébe, s az ő történetük hatással van ránk. Milyen az a történet, amibe beleszülettem? Mit mond ez a történet? Milyen hatással volt rám ez a történet? A történetünk kezdete a születésünk. Azért létezünk, mert egy előttünk lévő generáció létezett.
  • Kik a szereplők a történetemben?
  • Milyen hatással voltak ezek a szereplők rám, a fejlődésemre, a jellememre, a meggyőződéseimre, az önismeretemre? A minket körülvevő emberek definiálnak minket.
  • Mi az a környezet, amely körülvesz? Mi az a tér, amiben élek? Hol játszódik a történetem? Melyek voltak az életem színpadai?
  • Milyen fejezetek vannak az életemben? Ezek hogyan kezdődtek, folytatódtak, végződtek?

Meg kell ismerni, hogy kik is vagyunk, mi a valódi “nevünk”.

A név azonosságot jelent. Amikor egy híres ember nevét említjük, akkor egy kép, egy érzés, egy tulajdonság az, amivel azonosítjuk. Ezek a nevek hatalmat hordoznak. Vágyunk arra, hogy a nevünk jelentést kölcsönözzön nekünk.

A történetünk során egyre inkább felsejlik az, hogy kik vagyunk. A történetünk formál bennünket. A történetünkre adott ösztönös vagy tudatos reakcióink alakítanak minket, formálják a jellemvonásunkat. Azonosságot kölcsönöznek nekünk. Kiderül belőlük, hogy kik is vagyunk valójában. S ezt egy tulajdonság, vagy egy név is kifejezheti.

  • Ki vagyok én a saját történetemben? Milyen szerepet játszol? Kivé formálódtál a történeted során? Milyen központi tulajdonsággal lehetne jellemezni ezt a karaktert? Hogyan reagál, milyen szerepet játszik a karaktered? Mi az a minta, ahogy általában reagálsz? Ez alapján, hogy hívják ezt a karaktert? A Bántalmazott, az Örömteli, a Problémamegoldó, a Segítő, a Küzdő, a Kompromisszumkötő, a Békítő, a Céltudatos, a Cselekvő, a Törekvő, a Töprengő, a Félelemmel-teli, a Visszahúzódó, a Kezdeményező, stb.?

Szembe kell nézni a tragédiákkal, amik formáltak bennünket.

A legjobb könyvek, a legjobb klasszikusok, a legjobb történetek rendelkeznek egy közös vonással: van bennük dráma, tragédia, probléma, fájdalom, csalódás, küzdelem, próba, nehézség. A történetek akkor kezdenek izgalmassá válni, amikor belép ez a váratlan tragédia, a megmagyarázhatatlan árulás, a kiszámíthatatlan körülmény. A tragédia okozta kontrollvesztés hozza a legizgalmasabb és legkatartikusabb élményt a történetben. A hatalmas kihívások tesznek egy történetet érdekessé. S a történet írója azzal teszi érdekessé a történetét, hogy elmeséli azt, hogyan próbálják a szereplők legyőzni a tragédiájukat, s visszabillenteni az életüket a megszokott egyensúlyba.

Egészen más azonban olvasni ezekről, mint átélni őket. Semmi nem alakítja jobban az embert, mint az átélt tragédiák, nehézségek, küzdelmek. Mások történetei ugyan nem oldják meg a mi problémánkat, de rávilágítanak a helyes útra, perspektívába helyezik a helyzetünket. “A nehézségek megismertetnek minket önmagunkkal.” Ahogy a szenvedéshez, a tragédiáinkhoz viszonyulunk, amilyen reakciókat adunk rájuk, kialakítanak, kiformálnak egy mintát, ahogy mi a világhoz viszonyulunk és ahogy a világ is viszonyul hozzánk. Ezek a reakció-minták egy hatalmas témává állnak majd össze. Ezek tartóoszlopokká, meghatározó elemekké válnak az életünkben. Nem tudjuk a tragédiákat meg nem történtté tenni, s nem tudunk bizonyos szereplőket kiiktatni az életünk történetéből. Akkor tudunk a tragédiáinkból tanulni, ha visszamegyünk hozzájuk, a fájdalmakhoz, a csalódásokhoz és megpróbáljuk másfajta reakciók alapján feldolgozni őket. Csak így tudnak új témák, új tartóoszlopok kialakulni az életünkben.

A saját történetemben figyeltem fel erre az igazságra. A történetem jelemtős része gyermekkorban elszenvedett abúzusról szól, amelyben a természetes reakcióm a félelem volt. Így a félelem, mint reakció mintává vált, amitől csak úgy tudok szabadulni, ha tudatosan más reakciót választok.

  • Mielőtt a tragédiáinkkal foglalkoznánk, vissza kell emlékeznünk a békés pillanatainkra. Melyek voltak az életem békés, biztonságos, kellemes pillanatai?
  • A tragédiák mindig megzavarják ezt a békét, biztonságot és olyan módon mozdítják előre a történetünket, ahogy a békés időszakok nem tudják megtenni. Milyen események zavarták meg a békét és biztonságot az életemben? Mi történt? Kik okozták ezt? Mi zajlott le? Milyen hatással volt ez rám?
  • Milyen veszteségeket és félelmeket éltem át?
  • A helyzetünkben van a megoldásunk is. Ahogy szembenézünk a nehéz döntésekkel kiformálódik a megoldás. Milyen nehéz döntéseket kellett meghozni vagy kellene meghozni az adott tragédiában?
  • A drámából való továbblépés pusztán álom marad, ha nem vállalunk kockázatot. A kockázat fájdalommal, szenvedéssel jár. A dráma közepén nem akarunk újabb szenvedést vállalni. Puszta fantáziálás az, ha azt képzeljük, hogy szenvedés nélkül elérhetjük az álmainkat. Milyen kockázatot, szenvedést, konfliktust kellene felvállalni ahhoz, hogy kilábaljak a drámából, vagy eljusson a történetem a biztonságos, békés állapotba?

Fel kell fedezni a valódi szenvedélyünket.

A szenvedélyes élet tudatos élet. Tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy szenvedéllyel éljünk. A szenvedélyünkről felismerhetők vagyunk. A döntéseinket a belső motivációnk, szenvedélyünk határozza meg. Azok vagyunk, amilyen döntéseket hozunk. Akár egyetlen döntés is meghatározhatja az egész életünk irányát. Ritkán látjuk, hogy egy kimondott döntés hová fog vinni bennünket. De minden döntésünk mögött ott húzódik egy vágy. Ez a vágy határozza meg azt, hogy mire mondunk igent és mire mondunk nemet.

A szívünk mélyén ott lappang egy mélységes hang. Ez mélyebb az értelmünknél, súlyosabb az akaratunknál és igazabb minden érzésünknél. Ez valahol az, akik vagyunk. Egy mély, belső szenvedély, akik valójában vagyunk. Valami, ami arra ösztökél, hogy felkeljünk minden nap, tovább menjünk a küzdelmeinkben. A döntéseink kifejezik azt, hogy kik vagyunk és meghatározzák az életünk irányát.

A valódi szenvedélyünk abból fakad, amilyennek látni szeretnénk magunkat és a világot. Erre a képre törekszünk, ezt szeretnénk elérni. Ez az ideális kép hajt bennünket előre, mert meg akarjuk valósítani, el akarjuk érni azt. Amikor azonosítani tudjuk ezt a szenvedélyt, akkor jobban megértjük önmagunkat is.

  • Mi volt a 6–8 legjelentősebb dolog, amit elértem, megvalósítottam az életemben?
  • Mi indít cselekvésre?
  • Mit szeretek leginkább csinálni? Miben lelem örömömet?
  • Milyen felelősségeim voltak a munkám során?
  • Mi az, amit különösen nehezemre esik megtenni?
  • Mik a gyengeségeim?
  • Mik az erősségeim?
  • Mi ad reményt ad a munkámban?
  • Mi aggaszt?
  • Ha bármilyen munkát végezhetnék, mi lenne az?

A valódi szenvedély akkor mutatkozik meg, amikor igent mondunk valamire úgy, hogy közben ezernyi jogos igényre és lehetőségre mondunk nemet. A legbensőbb, legigazabb szenvedélyünkre kell igent mondanunk.

Azonosítani kell a központi témát, ami átível az életünkön.

Nem tudjuk a jövőt, de a múlt mintái előre vetítik azt. Ezeket a mintákat felismerhetjük. Amint elkezdjük ezeket felfedezni, kirajzolódik az életünk egy átfogó témája.

Ha figyelmesen tanulmányozzuk az életünket, akkor felfedezzük, hogy bizonyos szavak, helyzetek, kifejezések, szituációk, koncepciók újra és újra felütik fejüket. Ezek a szavak, kifejezések, helyzetek pedig összeállnak egy hatalmas nagy témává az életünkben.

  • Mi az a központi téma, ami átível az életem történetén?

Meg kell írni az utolsó fejezetet: hogy végződjön a történetünk?

A történetünk mások hasznára lehet a jövőben. Hálával tölt el bennünket, amikor azt látjuk, hogy a történetünk másokra is hatással lehet.

Korlatai vannak annak, hogy milyen módon tudunk a történetünk végére fókuszálni. Noha két szemünk van, mégsem tudunk kétfelé fókuszálni. Vagy a messzeségbe, a jövőbe fókuszálunk, vagy a közvetlen előttünk lévő dolgokra. A hétköznapjainkban általában az előttünk álló feladatokra fókuszálunk. A jövőre akkor tudunk fókuszálni, ha megértjük, hogy miről is szól az életünk. Ez segít majd abban, hogy megértsük merre is kellene a jövőnkben haladnunk.

Mi legyen az utolsó fejezet? Milyen véget szánok a történetemnek? Egy jó befejezés nem feltétlenül hordoz morális mondanivalót, vagy tanulságot, hanem egyszerűen a történetet teszi teljessé. A befejezés a történetből következik. Kész vagyok-e megragadni az életem valódi jelentését?

  • Milyen rossz dolog van a világban, amit segítenem kell megállítani?
  • Mi az, ami megterhel, amin változtatni akarok?
  • Hol van a helyem? Korlátozva vagyunk tér és idő által. A választott helyünk megfoszt lehetőségektől egy másik helyen.
  • Milyen jó dolog van, amit elő tudok mozdítani, vagy meg tudok valósítani?
  • Mi lenne az a befejezés, amiért érdemes lenne élni és akár meghalni is?

A körülmények írják a történetemet, az élet elkerülhetetlen követelései, vagy én úgy döntök, hogy van hatalmam arra, hogy változtassak a történetemen?

A történetünk Szerzője megadja a lehetőséget arra, hogy a befejezést Vele írjuk meg az alapján, hogy felfedezzük azt, amit eddig Ő írt a történetünkben.

Like what you read? Give Gabor Gresz a round of applause.

From a quick cheer to a standing ovation, clap to show how much you enjoyed this story.