Gyorsút

Azt mondják, az út a lényeg, nem a cél. Nem emlékszem pontosan, mit tettem, de arra igen, hogy arra keltem, szorító kötéllel a nyakamon és hátra bilincselt kézzel ülök egy sebesen hajtó sedanban. A kormányt egy mellkasomba fúrt pajszer tartja irányban, a sebváltót kiszedték, a fékpedál nem működik, a kihalt sztráda mentén üres felhőkarcolók fekszenek kettévágva. 24/7, 9/11, odds-ok sikerről és bukásról, középszint nélkül. A végtelen kétszer két sávon egy retinámat égető hologramot üldözök magamról és minél jobban nyomom a gázt, annál messzebbre viszi azt a délibáb. Talajról felkúszó szögesdrót szúrja a horizont falát, próbálok oldalra nézni, de minden centi triplán nyomja vissza a gégém, az izzadtság cseppek pedig úgy marják a szemeim, mint a hazugságok a lelkemet. De át akarok látni rajtad, szeretném, ha felfednéd, mi van a határidők mögött, hogy megnézzem mindazt, amim van, de a nyomástól nem veszek észre belőle semmit. Egy ronda hős vagyok, aki adni akart, de aztán elvett mindent, majd ott maradt az úttal és a széttépett papírokkal a csomagtartóban.