Idők

Kezdjük ott, hogy nincs is jelen. Lehet, mire az utolsó mondatot olvasod, már egy páncélkocsival hajtok egyedül az M1-esen, előttem a gondtalan élettel a fiktív számlák árkában, a tükörben pedig a világ összes pénzével. Jersey Offshore. Ötforintosokat lövet a Peaches előtt hömpölygő tömeg a gold diggerek közé, aranyláz az Akácfában, karibi Klauzál. Kevés dolog biztos egyelőre, de olyan szag árad a kerület csatornáiból, hogy másnap biztosan lesz, még ha tigrisek és Tyson nélkül is. Ezek fényében azt ki lehet jelenteni, hogy jövő lesz. Nem tudom, lesz-e benne szeretet. Aztán az is lehet, hogy jön valaki holnap, akivel megismerkedünk és összejövünk és belehabarodunk és kiábrándulunk és szakítunk és újra összejövünk és megint szakítunk és szétmegyünk, ugyanabban az órában. Felmerül a kérdés, hogy mi is az az idő, amikor csak határidők vannak. Amikor jön végre egy olyan hazugság is, amit marhára el akarok hinni. Amikor leszegett fejjel sétálok a Kazinczy-n péntek este a magas borravalót váró romkocsmák labirintusában, a tömeg közepén, majd felnézek a padkáról és nincs ott senki. Amitől akár meg is nyugodhatnék, de azt sosem tudok. Két utca nyílik, az egyiken eladhatom a lelkem, a másikon maradhatok őszintén csóró. Bárki is legyen Isten, erre nem néz, én viszont tovább kergetem magam a múltból, ezért muszáj lépnem valamerre. Benézek, de mindkét utca végén egy tükröt látok csak. Mintha már lettem volna itt.