Dave ébresztett hello stranger köszöntéssel meg nagy mosollyal, olyan vendégmarasztaló volt az albergue, hogy itt is reggeliztünk. A felesége totál féltékeny rám, ami szuper jel arra, hogy lehet, hogy még szeretik egymást. Fura nem, hogy emberek, akikkel itt összesodor az életaz úton rövidebb-hosszabb időre mennyire fontossá tudnak válni.

Olyan jót aludtam :D A fa ágyak, a fa illat, és minden olyan barátságos volt. Feltöltődve keltem, de maradtam volna még egy két há soknapot :D Visszajövök!

Hagytam, hogy skype-oljanak, egyedül indultam, és valamiért morcos voltam és dekoncentrált. El is tévedtem egy kicsit, kb 5 percre. Két spanyollal beszélgettem, azt tudakolták, hogy fogok-e busszal menni majd — hát nem, miért tenném?!

Egy másik spanyol sráccal sétáltam, majd lehagytam, meg egy jó nagy csoportot is lehagytam mikor is egy rossz lépésnél kifordult a bal bokám és elestem. Borzalmasan fájt és nagyon megijedtem. Ugye a jobbat pont az utazás előtt ficamítottam ki, most meg a bal. Semmi gond, könny letöröl, krém, fásli és óvatosan próbáltam lábra állni. A fiú beért, felajánlotta, hogy viszi a zsákomat, de jónak éreztem a lábamat, csak koncentrálnom kellett ne lépjek megint bután. (Elfogadom, hogy erős vagyok ☺ Akinek ez sok, csáó☺)

Hamarosan betonúton kanyarogtunk, és az út bevezetett egy romos apátságba, konkrétan a San Anton apátság boltívei alatt vezetett el. Castrojerízbe érve találkoztam egy cukorbeteg belga pasival, kicsit dumáltunk, majd továbbsétáltam. A templomon faragott halálfejek vannak!!!!! Felújítás zajlik az utcán, spanyol tempóval, szóval nem sietik el a dolgot, ezért picit kerülni kellett. A falu végén leültem egy padra műzliszeletezni, szemrevételezni a lábamat és bevárni Davidet. Találkozom a buszos spanyolokkal.

Épp mikor írnék Dave-nek, hogy merre jár, akkor tűnik föl. Csoki, ivás, gooo!!

Nagy kaptató, szélmalmok a láthatáron, irtó meleg van, az úton pedig sok kis hernyó mászik keresztbe — nagyon cukik!

A tetőn csoda-kilátás, szélmalmok tömkelege! Egy kínai sráccal konstatáljuk, hogy olyanok, mintha virágok lennének.

Elindulok, mert érzem, ha megállok a lábam rosszabb lesz. Nagy egyenes síkság, tűző nap, majd egy lejtő és míg a szem ellát síkság. Sétálok, megállok, sétálok, megállok, senki nincs sehol, egyszer csak a semmiből feltűnik Dave és le is hagy. Egy kis dombon egy kanyar mögött forrás, és egy pasi ül egy asztal mögött: kávé, narancs és banán — adomány alapon. Életmentő!

Ücsörgünk itt egy darabig, beszélgetek az egyik ausztrál lánnyal, a magyar lányok is befutnak, meg egy ausztrál pár is — őket szeretem. Dave azzal játszik, hogy szuperkedvesen beszélget a magyar lányokkal. de olyan túlságosan szuperkedvesen.

Séta tovább, tényleg végeláthatatlan az út. Valami reptér lehet a közelben, két repcsi is felszáll, csodáltam, mint a kisgyerekek ☺

A csajokkal most egy a tempóm, így közösen sétálunk be a következő faluba, ami előtt locsolórendszer frissít fel minket, pont az utat locsolja ☺

Egy bárban kaja, Iannal az ausztrál sráccal dumálunk, és mindenki irigyel engem meg Davidet, mert mi boltban vásároltunk szendvicsnek valót, ők meg itt kértek szendvicset, és a miénk királyabb ☺

Nem kell mindenképp szenvedni, lehet valami könnyű és akkor is jó — ezen gondolkozom, ezen még dolgoznom kell.

Boadillában kv, és eldöntjük, hogy továbbsétálunk, korán van még, és nem is tetszik a hely.
Egyszer csak éktelen sikongatás, nyávogás hallatszik, egy kiscica beszorult egy bukóra nyitott ablakba — D megmenti, szegény, talán nem tört el a lába, de nincs jól.. ☹

Frómistáig a folyóparton nagyon helyes út vezet, kanyargós, szép táj, kis csónakok, szerettem. Egy fura zsiliprendszeren keresztül kellett átmenni a városba. Első út a gyógyszertárba — a gyógyszertáros konkrétan imád, mondta, hogy ilyen spanyol tudással tuti, hogy itt kell élnem már egy ideje, és, hogy na, most a magyarok nagyon nagyot emelkedtek a szemében ☺

Dave halálra aggódja magát a lábam miatt, és ezt közli is a gyógyszertárossal, szóval leültetnek, megnézik milyen és kapok krémet, rögzítőt, gyógyszert, és csilliárdnyi vízhólyagápoló cuccot. Kedvesek voltak. A tusfürdőm meg elfogyott, D vett magának napkrémet, amihez járt ajándékba, és megkaptam — pedig nem is tudott róla, hogy szükségem van rá. Szeretem a caminót, pont azt kapod, amire szükséged van, nem többet, és pont akkor amikor kell. Mint az életben, csak ott nem mindig vesszük észre.

Helyes az albergue, először egy nagy szobába tesznek be minket sok más emberrel, és csak fent van hely az ágyakon. D megkéri a hospitalerát, hogy nincs-e esetleg másik szoba, ahol van lent is hely, hogy a lábammal ne kelljen létrára másznom. Teljesen indokolatlan, mivel jól vagyok, de van, kapunk külön szobát.

Pizza a vacsi, mert nincs konyha, ma nem vagyunk beszélgetős kedvben, kaja, majd én elmegyek sétálni — irtóra bámulnak, fogalmam sincs, hogy miért. Arra emlékszem, hogy nagyon jól esett zuhanyozni itt, és nagyot aludtam. De az éjszaka közepén felriadtam, nem tudtam hol vagyok, majd olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy Spanyolországban, in the middle of nowhere, a legjobb helyen vagyok ☺