Jó nagyot aludtunk, későn indultunk, és a város végén nekem vissza is kellett fordulnom, mert a pólómat elfelejtettem leszedni a szárítóról. Persze már nem volt ott, és kiderült este, hogy Dave véletlenül leszedte és eltette a sajátjaival együtt. A város szélétől próbáltam gyorsítani, hogy utolérjem D-t, mert tudtuk, hogy kettéválik az út, és nem egyértelmű a jel, nem akartuk elveszíteni egymást. Egyszer csak beállt kb az útra keresztbe egy nagy turistabusz, kikerültem, sétáltam tovább. Kiszállt belőle 1000000000000 ember, és nekiindultak rohanva az útnak. Toltak le, siettek, és minden második beszólt, hogy miért megyek papucsban. Beértem Dave-et és félreálltunk, hagytuk had’ menjenek.

Itt a Camino ketté válik, megbeszéltük, hogy melyik variációt választjuk és előre sétáltam, egy nagy autópálya-rendszer felett vezetett át az út, sokáig csak álltam és bámultam a száguldozó kocsikat, olyan valószerűtlen volt az egész.

Beérve egy kis faluba leültem és egy akkora kutyussal játszottam a játszótéren, amekkorát kb még életemben nem láttam, hatalmas, lomha lakli kutyu, egy mancs legyintéssel leterítene, de kedves volt és játékos. Dave eltűnt, eltévedt a pályán — próbáltam telefonon útbaigazítani, de nem tudtam sokat segíteni neki, mivel gőzöm nem volt merre van. Végül csak befutott ☺ A kutyu elkezdett követni minket, a falu végéig kísért.

Get out of your comfort zone to grow — ez egy never ending story . A semmi közepén volt egy kis bár, ahol ebédeltünk, és volt wifi, így skype-oltam Annalánnyal, azt hiszem pont a szülinapján ☺ Ez jól feltöltött, mert utána megint 20 kilométernyi forró pokol következett, zéró változatossággal.

Épp szentségelni meg meghalni készültem mikor is leszakadt az ég, és a semmiből olyan zuhé kerekedett ☺ Sikongatva futottam az esőben, mikor megláttam, hogy van egy magtár szerűség, az alá húzódtam be, Dave már ott volt épp műtötte a lábát.

A vihar ahogy jött úgy el is illant, átvette a helyét a tűző nap és a párás meleg ismét. Elég nehéz szakasz volt ez, begolyózós megint. Lóg az eső lába mikor beérkezünk a szállásra, ünneplünk egy salátás vacsival, majd alvás — azaz mégsem, mert találkoztunk Pálmával, egy magyar lánnyal, és nagyot lelkizve beszélgetünk, végre magyar szó ☺

Későn keltünk, nem terveztünk sokat menni másnap. A konyha zárva volt, a hűtőben viszont az összes kajánkkal együtt Ádám bicskája pihent. Telefont nem veszik fel, kulcs sehol.. Írtam egy könyörgő levelet, hogy vagy Mo-ra, vagy Santiagoba postázzák már el a nevemre a bicskát, vagy valahogy küldjék utánam egy zarándokkal, bármi.

Félútig Pálmával beszélgetve sétáltam, majd reggeliztünk egy bárban, ahol is megkaptam a volt anyósom és a szeretője sms-ét, hogy hajrá, merre járok satöbbi. Honnan tudhatták meg, hogy itt vagyok, fogalmam sincs, de eléggé mérges lettem, miért kell még itt is velük szembesülnöm. Dave folyamatosan hajtogatta, hogy “just ignore them” — aztán továbbgondoltuk mit tehetnék, és kreatívnál kreatívabb és megalázóbb megoldások jutottak eszünkbe. Végül az ignorálás és törlés mellett döntöttem.

Egyedül sétálok be Leónba, valahol összeszedem Davidet és keressük az alberguét. Apácák által üzemeltetett hatalmas régi kolostor, külön fiú és lány szoba, rozoga emeletes ágyakkal, de tiszta minden. D-vel megbeszéljük, hogy legközelebb párként jelentkezünk be, mert benéztem a házastársaknak elkülönített szobába, és kisebb, helyesebb, nem 500 ágy van egy légtérben.

A hospitalera azonnal lecsapott rám a spanyol-angol tudásom miatt, és el kellett intéznem neki pár dolgot, cuki.

Kaja, Kávé, Davidnek fodrász (wtf?!) és városnézés — ezek a terveink.

Álltam a katedrális előtt, és csak az visszhangzott bennem, hogy mi a fenét keresek én itt?! Jó itt nagyon, de mi lesz utána?! Mi lesz velem?!

Kicsit elpityeredtem, képtelen voltam bemenni a katedrálisba is. Nagyot sétáltunk, könyvesboltoztunk, amit szeretek, és a katedrális előtt beültünk egy helyes, levendula színű kávézó-pékségbe. Dave szerint gyönyörű vagyok és örüljek annak, hogy nem vagyok normális.

Este gyros és kértünk mellé limonádét, ami sangria volt mint utóbb kiderült.

Este Margarettel beszélgettem, szegény sírt, mert a hospitalerák gonoszak voltak vele, hát tény, hogy nem egy kenyérre kenhető népség itt.

Szinte semmit sem aludtam az éjjel, fura előérzeteim vannak, valami történni fog, de mi?!