Két vagy max 3 órát aludtam kb. Éjjel felkeltem, fájt mindenem, alig tudtam mozogni. Aggódtam, mi lesz így ma. De reggelre szokásosan elmúlt — magic ☺

Kicsit morci kelés, donativos reggeli, a hospitalerak cukik velem, most is segítettem nekik valami kommunikációs galibát megoldani. Szemeztem egy helyes sráccal aki már tegnap is nagyon mosolygott, de aztán Pálmával meg Margarettel elegyedtem beszédbe. Találkoztunk egy másik magyar lánnyal is, aki hasonlított valakire, aki levélbombát akart nekem küldeni tavaly. Nem voltam nyitott ☺)

Csodálatos volt León a reggeli fényekben! Narancsos-rózsaszínes álomvilág. Vasárnap volt, ha jól emlékszem, és nagyon kevesen voltak az utcákon.

El is felejtettem, tegnap körmenet volt a Virgen del Camino (az út szűze) — tiszteletére, nagy tömeg, éneklés, ünneplés. Találtam egy templomot még tegnap este, aminek nagyon tetszett a romos tornya, a többi része fel volt újítva, az nem. Mondtam Dave-nek, hogy másszunk fel rá, bementünk, és a karzaton az orgona mögött találtam egy ajtót, amit ki tudtam annyira feszíteni, hogy beférjünk rajta. Romos omló lépcső, pókháló, fent a torony tetején madárfészek, régi omló épületszag, zseniális volt!!!

A Virgen del camino nevű kisfalu teljesen összenőtt Leónnal, hamar elhagytam, mikor is találkoztam Debrah-val meg egy csapat gőzöm nincs milyen nemzetiségű nővel, és egy bácsi elirányított minket egy mezőre, jel nélkül, hogy arra kell mennünk, ha el akarjuk kerülni az autópályán való gyaloglást. Fél másodperc alatt beázott a cipőm a mezőn, de már száraz. Vagy legalábbis meleg :P Debrah-val beültünk egy bárba, adott nekem egy kenyeret, mondván ma szeretne valami jót cselekedni, elfogadom-e. Persze ☺ Beszélgettünk a pasijáról, meg hogy a pasija lánya utálja őt, és nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Szép ez a nap. Holnap elvileg Astorga, ha ma tudunk többet menni és akkor több időt tudok rá szakítani. Kérdés, tetszeni fog-e, León se nyűgözött le, nyugalomra vágyom. Mindegy, meglátjuk. Most mosolyog az ég is.

Fura, Spo közepén vagyok, vadidegenekkel, rámtört egy kis idegesség. Dave miatt is meg amúgy is, remélem hamar elmúlik. Tuti mondjuk. Izgalmas ez a hullámvasút. Naponta is meg ahogy idővel változik. A mélységek és magasságok, szóval nem tudom merre fog változni. Márhogy mikor lesz valami másféle, vagy nem tudom.

Ideges vagyok, valami történni fog. Ez a totál kiakadt várakozós érzés — ááááááá… De mi fog történni és mikor?!

Elindultam Fresnóból Chozas de abajo felé. Sírtam egy csomót. Kicsit segített, de még nem nyugodtam meg. Valai történni fog, érzem. Egy útjelzőről az egyik követ átvittem egy másikra. Meg egy harmadikra is tettem egyet. Most bar, gyümölcslé, giga szendó — nyami.

Beér Dave, dumálunk, see you later — sétálok. Valami nem stimmel. Nem tudok zenét se hallgatni, rosszul vagyok. Manzanillában az alberguében felszedem a bicskámat, mert ideküldték az előző szállásról egy bicajos zarándokkal, megyünk tovább. Le kell ülnöm egy padra. Rosszul vagyok, kapok kólát, hátha jobb lesz. Dave elindul, majd követem.

Képtelen vagyok járni, majd’ elájulok. Visszatámolygok az alberguéhez. Csak annyit tudok kinyögni, hogy szeretnék itt aludni — van egy csomó kérdése a hospitalera csajnak, képtelen vagyok válaszolni. Beszédültem a mosdóba és hánytam, borzasztó sokat. Írtam egy sms-t Davenek, hogy nem tudok tovább menni. Visszajött, odaadta a cuccaimat, és tovább indult. Nem vagyok magamnál, vacogok az ágyon, azt érzem, hogy valaki betakart. Alszom önkívületben, lázálmaim vannak, ingázok kómásan a mosdó és az ágyam között. Szomorú vagyok, félek, és elveszett vagyok. Senkit sem ismerek, és kb haldoklom. Sírok sokat, nagyon sokat.

Pár óra múlva kicsivel jobban érzem magam. Elhatározom, hogy utolérem D-t, kimegyek a kertbe, leülök a napra a fűre. Odaül mellém a hospitalera nő. Beszélgetünk. Szerinte nem véletlen, hogy kidőltem, ne akarjam megerőszakolni a testem. Miért vagyok itt? Szerinte a kérdés nem a why hanem a for what?! Meglátja a lábamat, elborzad, megkér vegyem le a kötéseket, és üljek nyugodtan. Hoz egy egész nagy dobozt, és kilyukasztja, fertőtleníti, speciálisan beköti a sebeimet. Elmegyek sétálni. Sokat beszélgetek Gergővel — nagyon nagyon sokat segít nekem. Sírok, kétségbe vagyok esve, mit keresek itt, miért maradtam egyedül, mi lesz most velem?! Meghallgat, bátorít, szeret — köszönöm! ❤ Anyával is telefonáltam kicsit, félt. Nem kell.

Elmentem vásárolni holnapra kaját — a kedvenceimet de rájuk se tudok nézni. Még mindig sokat hányok, hasmenés, émelygés, hallucinációk.

Ha ezt végigcsinálom, nagyon megerősödök. Már most is. Hogy miért sírok? Az elveszettség, a fáradtság, vagy mélyebb dolgok?! Csoda tudja, valszeg mind együtt. Ülök a kertben és azt érzem, hogy most átfordíthatnám az érzéseimet, bár nyilván nagyban függnek attól is, hogy fizikailag hogy érzem magam. Mennyire vagyok fókuszált? Nos…

Rosszul esik, hogy Dave nem várt meg. De megértem teljesen. De akkor is szar, ami hülyeség. Nem is ismerem. Vicces, az utóbbi napokban itt frusztrálódtam rajta, h jó-e ez, hogy együtt megyünk — aztán a sors megoldotta ☺ Kiváncsi vagyok a holnapra. Beérem? Passz. Elindulok korán és meglátjuk.

Elkezdtem hálás lenni, hogy magamra hagyott. A caminóm egy másik része kezdődik most. Senkié sem ilyen, senki se olyan, mint én, nekem kell 100% egésznek lennem, megtöltenem az életemet, mert senki más nem fogja.

Hamar lefeküdtem aludni. Késő volt már és sötét mikor a hospitalera felébresztett, hogy keljek fel és menjek vele. Megy a halál… De, ez fontos. Oké., kikászálódtam az ágyból. Levitt az alagsorba — ott a konyha előtt leültetett. Mondtam neki, hogy nem gondolja komolyan, hogy enni fogok?! Ha kajára gondolok rögtön kijön belőlem az is ami bennem sem volt. Nem, nyugodjak már le. Háát..

Bementünk egy szobába. Behívott egy öreg bácsit és mondta, hogy csináljak mindent úgy, ahogy mondja. Ő a falu egyik legöregebbje, gyógyító. Szkeptikusan ültem és vártam, hogy legyen már vége, had’ aludjak, minek ez a cirkusz. A sámán végignyomkodta a testem. Kezem, lábam, arcom, mindent. Néha én szisszentem fel, néha ő. Volt, hogy nyomott egy pontot és fuldokolni kezdett. Azt hittem ott fog meghalni. Rohantak hozzá egy csomó zsepivel, és kiköpött vagy egy decinyi dzsúzt és folytatta a vizsgálatot. Majd leszedte a kötéseket a lábamról, megvizsgálta hol vannak a sebeim, milyenek, némelyiket megnyomta, újra megnyitotta, és visszakötözte. Majd csak úgy a semmiből elkezdett hozzám beszélni. Rólam és az életemről. Hogy a testemen mit érzett és hol, és ez mire utal, mi történt velem, és olyan eseményeket mondott, hogy csak ültem, elkezdett folyni a könny a szememből, és nem hittem el. Mint egy filmben. Beszélgettünk, a sebeim, az izomgörcseim, minden mi mire utal, ő mit érez, mivel van probléma, mivel kell foglalkoznom.

Azt mondta tudja, hogy két korombeli fiú “szelleme” kísért az úton, és hogy legyek nyugodt, minden a helyére kerül. Szerinte az egyik már nem is létezik, a másik még hosszú lesz és bonyolult, de minden rendben van. Ne aggódjak, csak menjek, ne gondolkozzak, menjek. Sokat beszélgettünk. Aztán valamilyen rituálét végzett, be kellett hunynom a szemem, nem tudom mi történt, de azt mondta, ezzel elvette tőlem az ártó dolgokat és megáldott. Könnyűnek és tényleg áldottnak éreztem magam. Könnyekig meghatódva mentem aludni.

Lelkileg és fizikailag is készen állok arra, hogy letegyem a köveimet.