Létezik-e az önmagam mint olyan, avagy miért mondják a pszichológiai írások, hogy mindennek az alapja az önismeret, amikor az önismeret nem van, hanem történik, egy folyamatos jelenben folyamatosan teremtődik újra, alakul, és illeszkedik az állandónak hitt, de valójában változékony önmagamhoz. Mintha az önismeret valami jól működő, átfogó, de egyszerű képlet lenne, amit az ember életének bármilyen pontján alkalmazhat. Pedig az önismeret nem más, mint a lélek bőrének fel-felszakítása és azonnali balzsamozása, ugyanaz az ember, az én által.

Franciául nem tudok önmagam lenni, ami bár iszonyúan nehéz, mégis teljesen felfrissítő élmény, mert meggyőződésem, hogy az embernek nem tesz mindig jót, ha önmaga kell legyen. Ja, a magic ott a komfortzónán kívül történik, de ezek valójában mind belső terek, és a magic és az unalom és sivárság is mind ott vannak, egymás mellett, belül, és egyedül az én figyelme kell elmozduljon, hogy majd azután, vele együtt a világ.

A bordói temetőben, akárcsak a világ összes temetőjében, a por és hamu mellett két dologból van biztosan: szeretetből és fájdalomból. Akárhogy nézem, mégiscsak ez az alap, a kettő váltakozása vagy párhuzamos létezése vagy szimbiózisa, attól függ, mit dob a gép.

Aztán meg ott a félelem, az is egy állandó, hogy mi lesz, ha, de akkor már inkább ezer nap fájdalom, mint egy élet a másik nélkül.