Van még valami, ami a nyilvános beszédnél is félelmetesebb…

Nagy nehezen legyűröd a félelmedet, kiállsz beszélni. “Jesszusmennyienvannak és néznek.” Torkodban dobog a szíved, és TUDOD, ha megszólalsz, remegni fog a hangod (is).

Elkezdesz beszélni.

Mondod, mondod, mondod.

“Essünk túl rajta.”

Gyorsan ledarálod.

“Phuhhh. Végre túl vagyok rajta.”

De érzed, hogy sz*r volt. Nem vagy elégedett.

MIÉRT?

Mert ha nagy nehezen ki is állsz beszélni, akkor szembe találod magad a kövektező mumussal.

Ez a mumus a Csend.

Annál, hogy emberek előtt beszélj, csak az a nagyobb para, amikor kint állsz, hogy ne beszélj.

Sokan vannak ezzel így, főleg kezdő, rutintalan beszélők.

A csendet elkerülendő, folyamatosan beszélnek, gyorsan beszélnek, hamar elhadarják a mondandójukat, essenek túl rajta… A hallgatóság meg nem győzi őket követni. Hallgatóként ez olyan érzés, mint a Mátyás királyos mesében a bíró okos lánya: hoz is ajándékot, meg nem is… Ide is adja, meg nem is. El is mondja, meg nem is. Mert nincs időm megérteni, nincs időm feldolgozni, nincs időm átélni, nincs időm belemerülni.

A csend paradoxona: hallgatóként igényled, hálás vagy érte, beszélőként meg egyből azt hiszed, hogy gáz, ha nem adsz ki folyamatosan hangot, gáz, ha szünetet tartasz. De minimum kényelmetlen, és nem hiszed el, hogy még_mindig _nem _elég _hosszú.

Miért “baj”, ha nem tartasz szünetet?

Képzeld el, hogy a megállóban várod a villamost! Végre megérkezik, de nem áll meg, csak lassít. Kinyitja az ajtókat… 
Hát köszi.

Ha beszéd közben nem állsz meg a fontos gondolatok előtt/után, ha nem adsz időt arra, hogy eljusson az agyamig, fel tudjam dolgozni, esetleg kössem valamihez, helyére tegyem az új információt, hanem csak darálod, akkor nincs időm megérteni, nem marad meg.

Akkor minek mondod?

Ha történetet mesélsz, és nem hagysz időt arra, hogy elképzeljem, beleéljem magam, elmerüljek az érzelmekbe, akkor nem lesz rám hatással, nem fogok rá emlékezni.

Akkor minek mondod?

Sokan erre azt válaszolják, azért mondják olyan gyorsan, hogy minél több információ beleférjen az adott — esetleg szűkre szabott — időbe.

Aham.

Ha írásban követnéd ugyanezt az elvet, amikor iksz mennyiségű karakter áll rendelkezésedre, akkor vajon így írnál?

HallgatókéntpontilyenamikorazelőadónemtartszüneteketSpóroljunkakarakterekkeltehátnetegyünkszóköztígytöbbszóttudunkleírniugyanannyikarakterbe.MinekispazarolnánkadrágakaraktereketszóközökreUgyemilyenjóígyolvasniegyáltalánnemfárasztósőtszintesajnálodhogyazegészbejegyzéstnemígyírtammennyiveltöbbbelefértvolnaNanemminthalennekarakterhatárittameiumondeazértodavanírvahogyhánypercesolvasásiidőésénsemálloknekiegyhosszabbcikknekamikorlátomhogytizenhatpercolvasásiidőnahagyjálmár.

Szünetet tartani nemcsak célszerű, hanem egyenesen szívességet teszel a hallgatóságodnak, ráadásul még menő is.

Miért használj szünetet?

A csend hatalmas varázserővel bír.

A csend különleges: mert ritka. Akkora a zaj manapság, hogy már szinte azt sem tudjuk, milyen a csend. Felkapjuk a fejünket, amikor valami fura. 
A csend: fura.

A csendben méltóság rejlik, a csend erős. Emlékszel még, amikor a tanárod a zajongó osztályteremben nem üvölteni kezdett, hanem szép csöndben megvárta, míg rá figyeltek?

Amikor beszélőként szünetet tartasz, azt üzened: uralom a teret.

A csend figyelemfelhívó. Szülőként, amikor a gyerekek bent játszanak, és jól elvannak a szobában, egy idő után “gyanús” a csend. :)

A csend funkciói:

  1. Hallgatód szempontjából:

a) időt kap: az agyába eljut az információ, fel tudja dolgozni, tehát mélyebbre megy, tényleg átmegy az üzeneted.

b) időt kap: a szívéhez is eljut, ha épp oda akarsz hatni (márpedig ha igazán emlékezeteset akarsz, akkor érdemes).

Az érzelmekhez is idő kell.

Idő kell ahhoz, hogy belemerüljünk az érzelmekbe. 
Adj idő ahhoz is, hogy lubickoljunk az érzelmekben. 
Hagyj időt arra is, hogy kijöjjünk belőle.

Mert ugye azt nem teszed meg a hallgatóiddal, hogy beleviszed őket egy kellemetlen érzésbe, aztán otthagyod őket?

2. Saját szempontodból:

Autoritást kölcsönöz, magabiztosságot sugall, erősíti a hitelességet.

Nem utolsó sorban: időt adsz vele magadnak is.

Ha hallgatóként azt érzem, hogy figyelsz rám, figyelsz a hallgatóságod rezdüléseire: veszem-e az adást, értem-e, vagy máshogy is el kell magyaráznod, akkor szeretni foglak, figyelek rád, veled vagyok.

Ha azt érzem, hogy csak gépiesen ledarálod a mondandódat, inkább magadnak, mint nekem beszélsz, akkor nem lopod be magad a szívembe. Sem az agyamba.

Akkor meg minek mondod…

Hogyan használd? Hol tarts szünetet?

Ökölszabályként kiindulhatunk abból, hogy minden olyan gondolat előtt ÉS után, amelyet okvetlenül át akarsz adni, érdemes egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartani. Ha a hallgatóságod jegyzetel, van ideje leírni. 
Gondold végig: melyek a főbb pontok? 
Melyek azok a gondolatok, amelyeket érdemes megjegyezniük?

Amikor egy fontos gondolatot, gondolati egységet egy hosszabb szünettel (~3 másodperc) vezetsz be, ezzel már sugallod is: figyu, most következik a lényeg, izzítsd a papírt és a ceruzát. Ha utána is tartasz egy hasonlóan hosszú szünetet, akkor azzal még inkább nyomatékosítani tudod a mondanivalódat.

Az is segíthet, ha elképzeled, hogy az előadásodról egy rövid összefoglaló videó készül. Melyik mondatokat, gondolatokat tennéd bele?

Könnyítsd meg a szerkesztő dolgát: a fontos mondatok, gondolatok előtt és után tarts hosszabb szünetet, hogy könnyebb legyen megvágni.

Ne feledd, ha leviszed a hangsúlyt a mondatok végén, hatásosabb lesz — és eleve jobban adja magát a szünet.

Noha ritka, de előfordul, hogy valaki átesik a ló túloldalára, és mindenhol jelentőségteljes szünetet tart. Ez viszont már megakasztja, nehézkessé teszi a beszédet. Figyelj a megfelelő ritmusra, a rövid és hosszú mondatok váltakozására.

És hogy milyen hosszú legyen a szünet? Ökölszabály, nem szentírás:

3 másodperc.

Próbáld ki: amíg kimondod magadban: huszonegy, huszonkettő, huszonhárom! De szépen artikulálva ám! Ha nagyon hadarsz, akkor meg százhuszonegy, százhuszonkettő, százhuszonhárom. Ennyi elég lesz.

Gyakran kapom a kérdést: A szüneteket is belegyakoroljam a beszédbe? Jóhogy!

Sőt, gyakorlásnál tarts még hosszabb szüneteket, akár 5 másodperceseket! Élesben úgyis lerövidül, és pont jó lesz. Ha megírod a beszédedet, be is jelölheted a szövegben, hol fogsz hosszabb szüneteket tartani. Amikor gyakorolsz, és már párszor elmondtad, már nagyjából megy, akkor gyakorold ki azokat a részeket, ahova ezeket az ominózus szüneteket beiktattad!

Ha kezdő “csendes” vagy, akkor azért, ha meg gyakorlott előadó, akkor meg azért.

Érdemes a gyakorlásnál felvételt is készíteni, visszahallgatni, hogy észrevedd: hallgatóként egyáltalán nem tűnik olyan hosszúnak az a szünet, mint amikor beszélsz.

Az elején fura.

De szépen lassan rákapsz az ízére, azt veszed észre, hogy élvezed…

Ha rám hallgatsz: többet hallgatsz!

Sőt.

Ha rám hallgatsz (121, 122, 123…), többet hallgatsz!

Ismerkedj, barátkozz a csenddel!

Szeresd meg…

Érezd az erejét…

Élvezd…

Fotók: itt, itt és itt