Lengyelország stoppal, 4–5. nap
A hosszabb szombat esti program miatt annyira nem erőltettem, hogy reggel 8-kor induljak neki az utolsó stoppos távomnak így kb. 10 óra körül sikerült elindulnom Katowice északi részéről, hogy eljussak a déli részén lévő autópályához. Egy bő 20 perces villamosút a város központja, onnan meg újabb 20 perc az autópálya. 10 körüli indulással is kb 12 órás érkezést terveztem Krakkóba, legrosszabb esetben is délután 1. Figyelembe véve, hogy a Katowice Krakkó távolság alig több, mint 80 kilométer és 1 óránál többet sehol sem kellett várnom ez nem is volt annyira optimista becslés. Túl egyszerű lett volna, ha minden rendeben megy és amúgy se lett volna mit mesélni majd.

Kb 10 óra 50 perckor álltam ki stoppolni. Két benzinkút volt egymás mellett, az egyiknél egy KFC volt a másiknál egy McDonald’s. Az igazat megvallava egyik se volt túl népszerű, pár percenként jött egy kocsi, de semmi több. És ez így ment majdnem 2 órán keresztül, amikor elhatároztam, hogy elindulok vissza a városba és majd busszal megteszem az utolsó etapot. Bár így tettem volna.
A benzinkúttól nem messze találtam egy egész jó kis autópálya felhajtót, amiről a hitchwiki.org nem írt semmit se, így adtam még egy esélyt a stoppolásnak. Végül kb 15 perc várakozás után végre felvettek. Egy versenybiciklit szállító 50-es forma csávó volt, aki magyarázott valamit lengyelül, annyit értettem meg, hogy nem megy el Krakkóig, meg valamit Biesko Bialáról (ami ugye nem Krakkó). Nem állítom, hogy a legjobb döntés volt beszállni, mivel a jószándékű csávó konkrétan 15–20 kilométer múlva egy autópálya kereszteződésénél tett ki, ahol ő elment másik irányba. Nincs rosszabb, mint amikor stoppolás közben gyakorlatilag beragadsz az autópályára. Nincs sehova menni, ha jön a rendőr, akkor tuti megbüntet és lényegesen nehezebb fuvart találni. Veszélyesnek azért nem mondanám, ha nem vagy hülye és nem futkosol az autópályán keresztbe, de nem véletlenül van tiltva az autópályán stoppolás.


Mivel volt egy kis szintkülönbség a két autópálya között és kisebb erdő is volt a felhajtónál, így rendőr gyakorlatilag csak egy irányból tudott volna meglátni, ha ugyanarra megy, mint én. Szerencsére nem kellett találkoznom a lengyel rend éber őreivel. Viszonylag rövid idő (15 perc) után jött az utolsó fuvarom Daniel egy BMW-vel. Egy igazi köcsög BMW volt, benne Daniel pedig az a tipikus szélsőjobbos kinézetű fiatal. Nem beszélt túl jól angolul, de azt azért az út közben ki tudta bökni, hogy “black, arab people bad, don’t like them”, nem mintha erről bármilyen beszélgetést kezdeményeztünk volna. Nyelvi nehézségek miatt olyan sokat nem beszélgettünk, de valamiért adott egy névjegykártyát, valami fotós/videós vállalkozása volt. Attól függetlenül, hogy pont olyan ember volt, akivel valószínűleg soha az életben nem beszélnék 2 mondatnál többet, egy kedves, mosolygós srác volt. Az igazat megvallva nem ezek miatt lesz emlékezetes ez az utazás, hanem amiatt ahogy neki is sikerült kiraknia. Elvitt a megfelelő lehajtóig, de valamilyen rejtélyes okból nem hajtott le az autópályán, majd fordult vissza a körforgalomnál a megfelelő helyen vissza a jó irányba, hanem kirakott még az autópályán kb 500 méterrel a cél előtt, amint elkezdődött a jobbra kanyaródó sáv felfestése. Kösz, de 500 métert nem fogok sétálni az autópályán.

Itt átmásztam a szalagkorlát túloldalára, a zajfogó és a korlát közötti 2 méter széles susnyásban kezdtem el sétálni. Szerencsére 100 méter után volt egy kijárat a szervízútra, gondoltam ott egyszerűbb (és mindenképpen biztonságosabb) lesz megtenni a maradék pár száz métert. Itt már végképp nem gondoltam volna, hogy bármilyen meglepetés érhet, mi jöhetne még? De tényleg? Egy kis patak. Egy kis patak, ami átfolyik az autópálya alatt keresztbe. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.



Nem volt más választásom, le a cipőt, le a zoknit és át kell sétálni a 20–30 centi mély, 5–6 méter széles vízen. Hova nem lehet kerülni egy stoppolás alatt. Ez a patakos történet egész erős versenyző a legmeredekebb stoppos történeteim versenyben. Innen már szerencsére nem volt semmilyen további meglepő fordulat, 20 perc séta után megérkeztem a Couchsurfing hostom lakásához az eredeti tervhez képest jó 3 óra csúszással. Ez benne van.
Zofia és Kinga: a két szállásadóm. Lengyel filológiát és logopédiát (a speach therepyst gondolom a logopédus) tanultak az egyetemen, épp a szakdolgozatukat írták. Zofiának ezek voltak az utolsó hetei Krakkóban, az államvizsga után a mazuriai tavakhoz költözik, ahol logopédus lesz egy kisebb(mondjuk Krakkónál csak Varsó nem kisebb) városban. Kicsit akadozó volt az angoljuk, de látszott rajtuk, hogy igyekeznek, egyáltalán nem volt zavaró, hogy néha nem volt meg egy-egy szó. Borzasztó aranyosak voltak mind a ketten, folyamatosan mosolyogtak, egész gyorsan elfelejtettem, hogy milyen szerencsétlen stoppoláson vagyok túl. Csináltak vega ebédet, utána pedig bementünk a városba, hogy kicsit körbemutogassák nekem Krakkót. Pechünkre elég rendesen leszakadt az ég, így maradt a kocsmák belső tanulmányozása, amikor meg éppen elállt az eső, akkor kerestünk másikat. Később csatlakozott hozzánk Zofia kolléganője, Karolina, aki aztán gyorsan el is rohant misére, majd utána úgy visszatért, mint Mr. Klausz.
A főtéren volt egy jótékonysági koncert, abba még belenéztünk, de a szakadó eső miatt inkább elengedtük ezt is, meg amúgy sem volt semmi extra a koncert. Inkább rossz volt, mint jó. Gyakorlatilag bántotta a fülem a lengyel nyelven való éneklés.
Másnap reggel fél 9 körül indultunk el otthonról, Zofia ment dolgozni, nekem pedig maradt időm még várost nézni, mert csak fél 3-kor indult a buszom Budapestre. Kaptam tőle egy ajándék Chopin CD-t, mert szeretem Chopint, de nincsen semmilyen CD-m, mert nincs min lejátszani. Ez tényleg aranyos gesztus, közben meg egy kicsit trollkodás is. Persze nem volt ebben semmi trollkodás. Majd csinálok egy spotify listát a tracklistből a CD pedig megmarad emléknek.

A városnézést annyira nem részletezném túl, igazi túristaként végignéztem az alap látnivalókat, zsidó negyed, vár, belváros, főtér, rengeteg templom. Szép hely, mindenképpen érdemes ellátogatni.
Hazaút.
Hazaút, ami nem ment annyira simán, mint kellett volna. Konkrétan nem jelent meg a buszunk, ami vitt volna haza minket. 2-re ott voltam a buszállomáson, fél 3-kor indul a busz, semmit nem írtak ki, hogy mégis honnan indul az OrangeWays járat, nem tudták nagyon megmondani, csak hogy honnan mennek a nemzetközi járatok. Végül nem is indult semmilyen járat. 10 ember ott várt a buszra, aztán kb. 4-kor feladtuk. Szóval soha többet Orangeways. Egy sorstársammal, Évával próbáltunk jegyet venni az este 10.55-kor induló Polskibus járatra, de sokáig azt mutatta a rendszer, hogy nincs jegy. Ezután lementünk a vasútra, ahol kettőnknek 56000 forintért tudtak volna adni vonatjegyet haza, amit inkább elengedtünk és újra próbáltuk a Polskibus járatra jegyet foglalni neten, most végre sikeresen. El se akartuk hinni, hogy végre van jegy a zsebünkben (legalább is virtuálisan). Mivel maradt még bő 5 óránk ezért még kicsit körbesétáltuk a várost. Éváról annyit, hogy 36 éves volt és csak tavasszal költözött vissza Magyarországra, előtte több, mint egy évet Dél-Amerikában és Mexikóban élt. Ő is ilyen tipikus egyedül utazós típus. Így utólag egy jó sztori, hogy ottmaradtunk Krakkóban még plusz 8 órára, de először annyira nem tudtam értékelni, bár így volt még lehetőség kicsit körbe nézni, ami még így is bőven kevés idő volt a város méretét tekintve.
Negyed 11 környékén már visszamentünk a buszállomásra, ahol az egész utazásom egyik legszürreálisabb és legnyugatiasabb készülékébe futottam bele, a fizetős WC-nél a PayPasses kapu. Mint egy sima fizetőkapu az autópályán, hozzáértinted a kártyát és szabad az út oda ahová a király is egyedül jár. Csodálatos 21. század.
Végül hajnal fél 6-ra értem haza, délig home officeban voltam, utána bementem dolgozni hullafáradtan. Történet vége.
Ide most kéne írni valami tanulságot az egész kirándulásról, hogy milyen jó egyedül utazni, meg stoppolni, meg használni a Couchsurfinget és új embereket megismerni, de inkább próbáljátok ki.
