Az ablak rossz oldalán…

Cím lehetne jobb is, temérdek cím várna megfogalmazni, megragadni ezt az állapotot amibe kerültem. Hangzatosak és silányok, általánosok, közhelyesek és valljuk be vannak pocsékok is. Azt hiszem az enyém az utóbbi halmazba tudna esni, ha valaha valaki olvasná. Mi magyarok jók vagyunk ebben. Vaskos, fellengző előtömjénezés, hosszú körülményes, szájbarágós kezdés, látványos forma, nulla tartalom. A kis írás amivel itt most pár percemet kitöltöm, nem vallomás, nem panasz, nem fájdalom. Nem igazság és nem is világmegváltó bölcselet, nem útmutatás, nem tanács és nem seggtörlő. 
Nem hullajtasz majd érte könnyeket, nem érzed tőle többnek, jobbnak vagy akár kevesebbnek magad. Nem leszel erősebb sem tőle, se gyengédebb. Nem bitorol és nem kér, de épp ezért nem is mulattat, olyan, mint az élet. A puszta élet. Körülzárt kompozíció, légüres tér, ezernyi ablakkal ellátva. Belenézhetsz, kinézhetsz rajta, láthatod, a másik szobát, tele ablakokkal, s azontúl egy másikat még egyet. 
Végtelen teret nappal és éjszaka, mert az idő azért nem változik. Láthatod a hozzád hasonló egy helyben toporgó és mindig valami másért, valami többért epedő, valami vérmesebb életről álmodó szentimentális hülyéket. Láthatod a két pudlival és a gyermekével élő elvált apát, aki naponta háromszor körbe sétáltatja a járdát, hogy megnézze a kutya talpa nem sértette e föl. Látod a nap korai és késői szakaszában levő roma családot, akik labda nélkül indultak el és labdával jöttek vissza. De azért látod azt a csöpp reményteli szikrát a flaszteren elandalgó békeidőbeli 30-asokat, az időseket a boltból jövet, a tv munkatársait. Néha. Néha megláthatsz egy ismerőst. Néha rád köszönnek, néha felhúznak, néha megigéznek. Néha csak bámulsz. Egész nap. Ez is egy ilyen nap, itt a 20 és a halál között, ami oké, elég közhely, de azért mégis. Ha vége az iskolának a közösségnek, a társaságnak, jaj annak, aki erre még nem készült fel! Eltelik egy élet az ablak rossz oldalán…simán…