(Nem)turistaként a Júliai-Alpokban — WMRA Hosszútávú Hegyifutó Világbajnokság
1,5 hónappal a rajt előtt jött a hír, hogy beválogattak a VB csapatba. Jobban megvizsgálva a pályát, nézegetve a képeket és Carlos beszámolóját olvasva rögtön szimpatikus lett a pálya. Sok szint, finom alpesi terep és várhatóan világszínvonalú mezőny. Szlovénia amúgy is az egyik kedvenc országom, így nem volt kérdéses, hogy ezt a versenyt nem szabad kihagyni.
A felkészülés persze nem volt túl sikeres: Mátrabérc után lassú regeneráció, kihagyott hosszú edzések, egy hetes betegség, motiválatlanság. Az utolsó hetekre sikerült összekaparni magam, így már legalább nem turistaként utaztam ki és bíztam benne, hogy az edzettség elég lesz ahhoz, hogy valóban élvezni tudjam a versenyt. Közben a férfi csapatunknál felmerült néhány probléma: sérülések, lemondások miatt megfogyatkozott a csapat, örültünk, hogy legalább három ember össze tudott jönni.
A vb versenytávja a GM40 Gorski Maraton keretében meghirdetett 40km/2800m szint volt. Ez pont egy nagyon fura táv, nem kedvez a rövidtávosoknak, az ultrásoknak viszont túl rövid, az aszfaltos háttérrel érkezőket pedig kicsontozza a technikás pálya. Leginkább egy viszonylag jól futható, hosszú skyrunning pályaként kell felfogni, ahol nem bonyolítja a dolgokat a magaslat, így a nem alpesi országok is labdába rúghatnak egy kicsit (gondoltam én, haha).
Zökkenőmentes pénteki utazás (ami közben belefutottunk a Tour de Slovenia bringás versenybe) után gyorsan elfoglaltuk a szállást, ahova belépve éppen Marco de Gasperi és Jonathan Wyatt túrta befele a tésztát az asztalfőnél. Egy rövid technikai meeting, szerény megnyitó ünnepség és vacsora után megejtettünk egy laza átmozgatót is, ahol összefutottunk a monacoi válogatottal, akik a futás helyett leginkább a szelfizéssel voltak elfoglalva. Itt azért megjegyeztük, hogy jól van, vannak nálunk is komolytalanabb arcok.
Szombat reggel 8 óra: rajt!(a pontosság kedvéért 2016. június 18). A kimondhatatlan nevű Podbrdo faluközpontjából 500 méter lassú, autós felvezetés után indul az éles rajt. Az amerikaiak, olaszok, britek, szlovénok be is indítják hamar a full kretént. Megindul a helyezkedés, amire bőven van is lehetőség a széles dózerúton. Próbálom nem túltolni az elejét, savhatáron egyensúlyozok, német, osztrák és lengyel arcokkal nyomom, majd egy kicsivel később megelőz a női élboly (Antonella Confortola, Megan Kimmel), elég megfontoltan kezdenek és jónak tűnik a tempójuk, megyek is velük. Az első 14 kilométeres emelkedő 1200 m szintet rejt, néhány rövid, de elég szúrós lefelével, ahol bedurvul a terep. Tökéletes futóidőnk van, de azért az előző napok heves esőzései látszódnak a pályán, az árnyékos részeken vizes sziklák és sár fogad néhol. A cipőválasztás nagyon nem mindegy, nekem szépen tapad a Hoka Speedgoat, egy japán tag előttem kevésbé élvezi a dolgot a Lunarjában. Az erdőhatár fölé érve végre igazi alpesi táj fogad, élvezem, hogy más izmokat használva lehet gyalogolni a meredek szerpentineken. Egy dél-afrikai sráccal akadunk össze, kicsit poénkodok vele, hogy hol van Ryan Sandes, majd megbeszéljük, hogy ultrázni sokkal jobb. Közben feltűnik végre az első csúcs a Crna Prst (1760m), visszanézünk a völgybe, széttárja a kezét. It’s fucking beutiful man! Jaja, egyetértek.
A csúcson rengeteg turista és szurkoló, szól a standard szlovén szurkolás a “bravo, bravo”. Kihasználva, hogy van nálam táska és fél literes kulacs, gyorsan meg is töltöm. Meguntam a kis műanyagpoharakból való ivást. Ezt persze jól megszívom, mert olyan lejtő jön, ahol esélytelen, hogy inni tudjak. Kanyargós, rohadt meredek singletracken ereszkedünk le völgybe, mindkét kezemmel vadul egyensúlyozok, a nyakamban meg lohol a mezőny. Előzgetek, de azért engem is előznek szépen, a kanyarokat levágva. Szép a táj, de ebből semmit se tudunk felfogni, mert a lábunk előtti 5 métert kell minél pontosabban felmérni. A koncentrációról csak annyit, hogy egy utólagos Instagram hashtag search segítségével sokat többet láttam a környezetből, mint a versenyen.
Párszor belerúgok a kövekbe, megcsavarodik a bokám, de nagyobb gond nélkül érek be újra az erdőhatár alá. A terep itt sem lesz könnyebb, sodrós, néhol vizes sziklák, mély avar, amely sunyi módon sodrós köveket rejt. 20 km-nél járunk, de a combjaim körülbelül olyan állapotban vannak, mint egy ultra végén. Nem lesz ez így jó, próbálok egy kicsit lazítani rajtuk és kinyújtom a lépést. A pálya gyors szakasza következik, kisimul a lejtő, kis falvakat keresztezünk (mindenhol frissítőpont, már túl sok is), néhány egészen hosszú aszfaltos szakaszon pedig levadászok pár minimálcipős arcot. Hátulról odaszól valamit a dél-afrikai srác, de nem értem mit mond, hirtelen azt hittem elfelejtettem angolul. Közben hátranézek és látom, hogy egy másik zöld-sárga mezessel afrikaans-ul tolják a dumát. Nem jut eszembe semmilyen vicces Die Antwoord utalás, úgyhogy inkább kussolok. Biztos megbeszélték, hogy na itt lószoljuk meg a magyart (:D).
A verseny a szintrajz alapján két nagy hegyre osztható. Mentálisan nagyjából két nehéz és hosszú mászás. A második hegyre egészen mélyről (361 m) indulunk fel 25 km után. Szabó Gábor (aki 5 éve futotta már ezt a pályát) tanácsa a verseny előtt: kezdjetek lassan és még abból is vegyetek vissza, mert a második hegy brutál. Ennek megfelelően készültem, de ahogy elkezdjük a 6,5 km-es, 1200m szintes mászást valahogy hiányzik az erő. Ez lenne a versenyleírásban “hour of truth”-nak nevezett rész. Ezt kellene úgy megoldani, hogy a felkészülés során a legnagyobb emelkedő, amit láttam az a jános-hegyi libegő.
Elszakadok a bolytól, de jön a holtpont. Egy zselé és két pohár kóla segít, közben utolér a későbbi női győztes Annie Conway, aki diktálja a tempót. Nagyon szarul esik, de nem szakadhatok le. Embertelen meredekségű részeket futunk ki, nem sokáig bírom ezt. Hangos szurkolás hallatszik valahol fenntről, végül a frissítőpont után megpillantjuk a már előre beharangozott köteles részt. Legalább 40%-os, falépcsős “turistaút”, szinte ajándék a lábaknak. Néha rápillantok az órára, de a tízméterek se váltanak rajta. Fölöttem egy cseh gyerek csimpaszkodik a kötélbe és folyamatos nyögésekkel halad. Nagyon idegesít, úgyhogy megelőzöm, de nem akar leszakadni. Tangóharmonikás arc csinálja a hangulatot az emelkedő tetején, de az enyémet biztos nem dobja fel. A frissítőponton durvábbat kólázok, mint Charlie Sheen. Innentől nagyon várom, hogy kiérjünk az erdőhatár fölé, de ahogy ez megtörténik elmormolok egy húb*zmeget, mert ez jelenik meg előttem:
Hosszan belátható, gyaloglós emelkedő, amely ránézésre még legalább negyed óra. A tetején örjöngő tömeg, a helyi szlovén csajnak szurkolnak, aki a győzelemért megy. Brit-olasz-szlovén csata az első helyért, az izgalmas meccset párszáz méter lemaradással követem, próbálnék felérni, de gyorsítani már nem tudok, örülök, hogy görcs nélkül megy a gyaloglás. Nem baj, ezt se sok magyar mondhatja el, hogy innen nézi a vb-t. (A férfi élmezőnyről itt egy videó, hogyan értek fel az utolsó hegyre, arról sajnos nem tudok első kézből beszámolni:)
Visszanézve látom, hogy szorosan jönnek mögöttem, nem lehet lazsálni, innentől már nem akarok helyezést leadni. Ahogy elindulunk lefele érzem, hogy ez nem lesz egyszerű, a combizmaim teljesen készen vannak, rogyadoznak a lábaim. Előzgetek folyamatosan, de főleg a reggel rajtolt ultraverseny mezőnyét, akik valahol bekapcsolódtak a pályába. Aztán megjelenik egy osztrák mez és felismerem a széttetovált Andreas Rois-t, aki két éve lenyomott a Schneeberg Trailen (és nyert), nagyon feldob, hogy sikerül most visszavágni. Próbálom tartani a lendületet, de lépteket hallok hátulról és nem merek hátranézni. A hangosan nyögő cseh arc kínál vissza, akiről azt hittem már a halálán van, nem akarom elhinni. A kanyargós, gyökeres ösvényeken, akár a víz úgy folyik le, mindig a legrövidebb úton. Párszáz métert bírok csak vele, mert minden kis billenésre szúr a bokám, inkább nem kockáztatok.
Az utolsó kis emelkedőre — bár nem igénylem — feltolnak a helyi bringás arcok és mondják, hogy 3 km a célig. Már látszik a völgy mélyén a falu és hallatszik a szpíker hangja, de sokkal távolibbnak tűnik. Beindul a szokásos verseny végi hülyeségem: kitűzni egy időt és számolgatni, hogy azon belül beérjek. A 4:35-ös célidőhöz négy percen belüli ezrek kellenek, meg is adom a kegyelemdöfést a comboknak (eredménye: 5 napos izomláz). Célbaérni hatalmas megkönnyebülés és boldogság, leülni a földre maga a megváltás, utána pedig a jéghideg patakba feküdni... na arra nincsenek szavak.
Végeredményben egy 48. hely (74-ből) jött össze. Nem egy sikertörténet, de a 20%-os időhátrány az elmúlt 5 év férfi vb eredményei közül a jobbak közé tartozik és pontosan látom, hogy innen simán elérhető a középmezőny eleje. A magyar csapatból mindenki kitett magáért és az aznapi legjobbját hozta, egy vb szintű mezőnyben pedig sokszor ez az egyetlen, ami számít. A jövőre nézve jó lenne, ha kicsit komolyabb harc lenne a csapatba kerülésért, de ez nem csak a futókon múlik, hanem pl. a szövetségen is (na de nem fogok most “hosszúkatinkázni’ :) Minden magyar terepfutónak pedig egy nagyon jó, könnyen elérhető (mármint autóval, haha) kihívás a minden évben megrendezett GM40.
Számok:
40 km / 2800 m szint
eredmény: 4:33:06
ami fogyott: 8 zselé, 2 banán, legalább 10 pohár kóla
