Hol rontottuk el?

Ma a szokásostól eltérően nem Bayer Zsolt/Mucsi Zoltán, hanem sokkal inkább Marcus Aurelius (és kicsit Hunter S. Thompson) stílusában próbálom megragadni az este konklúziót. Mert ismét egy remek éjszakát zárhattam, és rájöttem az ember mennyire egyszerű a maga egyszerűségében, ha megengeditek eme apró szóismétlést. Mert, ahogy körbenéztem kétféle embert láttam.

Az első képes arra, hogy életét színdarabként leélve lavírozik a kis öltönyében, és meséli magáról a 180%-osan felnagyított sztorikat, és úgy tesz, amikor meghallgatja a számára fontos embert, hogy hevesen bólogat, mosolyog és egyetért. Iszik egy fröccsöt, vagy esetleg egy üveg bort, és eme apró patrícius örömök miatt az élet császárának képzeli magát.

A másik típus, viszont a pszichedelia mocskában fetreng. Levetkőzi minden gátlásait, “megőrül”, ahogy ő fogalmaz, majd hétköznap elmeséli, mekkora “őrült buliban vett részt”, aztán persze az már más kérdés, hogy elkapja esetleg az AIDS-t, vagy elviszi a BRFK, de legalább arra a pár pillanatra, igazi jakobinusnak érezheti magát, a rendszer ellen lázadónak; természetesen mindezt úgy, ahogy a Hollywood-i nagykönyv is leírja, és a ZARA techno kollekciójában megvásárolható; de legalább ő “más” mint a többiek, és leszarja a konformizmust, cserébe az ugyanolyan konformista minimalista .feketefehér tetkós haverjaival kokettál. Aztán ha nem vagy elég hedonista, mert működik benned még legalább két gátlás, akkor “menjafaszomba”.

De vajh hol rontottuk el? Vagy ez ugyanaz, mint a “régen minden jobb volt” kesergés? 
 “És ezek a fiatalok a családi, baráti rokoni összejöveteleiknél, nem is beszélgetnek, hanem mind-mind a színes magazinjukba bújik”.
 Ez a saccperkábé idézet egy 1800-as évek végebeli újságcikkből való. Nem nehéz behelyettesíteni mondjuk az okostelefon szóval.

Szóval lehet, hogy sehol. Lehet, mindig ilyenek voltunk. Voltak a bormámorban, pucéran kapáló parasztok, meg a saját drámájukban szinte gogol-i mértékben elvesző arisztokraták.

De ha Te, — igen akár Te is — nem vagy se eléggé bormámorban úszó paraszt, se elég zsúrpubi arisztokrata, akkor meszeltek kisfiam.

Marad a LAN-parti, a varrószakkör, a jóga, esetleg a tudomány, szerezhetsz egy PHD-t, vagy netán maximum egy náthát szifilisz helyett; és észreveheted, hogy a nemi szerved már-már fáj a sok maszturbációtól.

Mert nem vagy se elég aljas, de se elég “intelligens” se (már ha intelligencia alatt a sznobériába való belépést értjük és nem a kognitív képességeket)

Szomorú élet ez. A bormámoros vs. arisztokrata parfúmös világban, lehet, pont Te “harmadik utas” voltál a lovag, esetleg a próféta, vagy Apollinaire, Mozart, Nietzsche. Vagy igazából — mivel ezeket csak egy reményteli önigazolás miatt mondtam — egy utolsó senki. Mert bár lehetsz őszinte, lehetsz okos, lehetsz humoros (és a legszomorúbb amikor rájöttél, hogy lehet mégse vagy az); az igazság mégis az — és most húzzátok le a wécén az elveiteket arról, hogy a “vagyok aki vagyok, én akkor is felvállalom magam” stílusotoknak van értelme -, szóval az igazság az, hogy Te vagy az, akire nem osztottak szerepet. Hanem a zenekar, és a színjátszókör játszik tovább, és Te miközben az elveidet feldughatod jó mélyen a valagadba — , Te vagy az, aki nem kaptál szerepet. 
 Csak állsz. És nézel.
 És amikor kialszik az utolsó fény is a színpadon -á hiába játszottak mást, nem önmagukat — a nézőtér a színészeknek fog tapsolni. 
 Te meg mehetsz, és felszedheted a teremben elejtett üres üvegeket.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.