A Birodalom visszavág
Donald Trump megválasztása után sokan gondolták azt, hogy az új adminisztráció külpolitikája egy befelé forduló, izolacionalista vonalat fog képviselni, amit az America First elv fog vezetni. Ebben a kontextusban arra lehetett számítani, hogy a vélt amerikai nemzeti érdeknek megfelelő döntéseket rövidlátó módon, a szűkebb-tágabb környezetre fittyet hányva igyekeznek meghozni, majd végrehajtani. Ennek szellemében fal lesz a mexikói határon, és Mexikó fog érte fizetni, az ipari termelés vissza lesz telepítve az Egyesült Államokba, mindegy, ki mit szól hozzá, a hadsereg azokat fogja megvédeni, akik fizetnek érte, a nemzetbiztonságot fenyegető terroristák meg lesznek semmisítve, az Oroszország elleni szankciók pedig újragondolva — hiszen nincsen benne haszon, munka lesz az amerikaiknak, aki meg nem amerikai, azzal nem foglalkozunk.
Mostanra azonban kiderült, hogy ezek a jelmondatok a világon létező hatalmi egyensúly szempontjából lényegében teljesen jelentéktelenek, valószínűleg inkább csak a saját közönség szórakoztatását szolgálták. Igazából ha sikerült eleget borzongani és kacagni azon a tényen, hogy a világ elsőszámú szuperhatalmának a jelenlegi elnöke egy bohóc, nem is kell vele többet foglalkozni. Mert a tény az, hogy Amerika roppant messze van az izolációtól, aktív külpolitikát folytat, aminek néhány részlete még nem teljesen világos, azonban az jól látható, hogy pálfordulás nem következett be sem abban, hogy milyen térségek állnak az érdeklődés homlokterében, sem abban (a legtöbb esetben), hogy milyen a mozgás iránya, azonban az alkalmazott erő nagysága nőhetett is. Bár ez lehet pusztán látszat, nem biztos, hogy az, hogy Donald Trump sokkal keményebb retorikát alkalmaz például Észak-Koreával szemben, azt jelenti, hogy az ázsiai diktatúrára helyezett nyomás is nő, a diplomáciának megvan az az izgalma, hogy sokszor egyáltalán nem lehet látni a felszín alatti folyamatokat.
Donald Trump megválasztására és a Brexitre viszont Európa hisztérikusan reagált, közös hadsereg felállításáról kezdtek beszélni, a NATO-val együttműködésben de szükségszerűen a keretein kívül, olyan érthetetlenül beszűkült és aggasztó szövegek hangzottak el, hogy Angela Merkel német kereszténydemokrata kancellárként innentől kezdve a szabad világ vezetője. Ez a megállapítás akkor lenne értelmezhető, ha Amerika befelé fordult volna, és emiatt hatalmi vákuum jött volna létre a nemzetközi erőtérben vagy ha az elnökben, mint személyben kellene bízni, és nem az intézményrendszerben. A hatalmi vákuum azonban nem jött létre, innentől kezdve az ilyen gondolatok éppen Európa önkéntes, megalapozatlan és veszélyes izolálódásának az irányába mutatnak.
Önkéntes azért, mert nem létezik az az üres pozíció, amit el lehetne foglalni és nem látszanak olyan szignifikáns mozgások, amik miatt ezt kényszerpályának lehetne nevezni.
A megalapozatlanság egy kicsivel bonyolultabb kérdés. A külpolitikát értékek és érdekek határozzák meg. Anélkül nem képesek egy országnak vagy egy szövetségi rendszernek a képviselői vezetőként fellépni, hogy tisztában lennének a képviseltek értékeivel és érdekeivel. Így felmerül a kérdés, hogy Európának ilyen szempontból milyen értékei és milyen érdekei vannak? Mit gondol Európa például arról, hogy Kína mesterséges szigeteket hoz létre a partjainál, hogy ezzel tolja kijjebb az érdekszféra határát? Mi az érdeke, ebben a szituációban melyik szereplő hogy viselkedjen? Mit gondol Európa Palesztináról? Miben érdekelt Európa az Öböl menti olajmonarchiákkal kapcsolatban? Vagy Kurdisztánnal kapcsolatban? Ezekre a kérdésekre nem ismerem a választ, de attól tartok, hogy senki sem ismeri. Arról lehet beszélni, hogy a különböző európai államoknak mi a véleménye ezekről a kérdésekről, de arról jelenleg nem lehet, hogy mit gondol róluk Európa. Egyáltalán, ha közös hadseregről és közös külpolitikáról beszélünk, akkor képes lenne Németország teljes mellszélességgel Franciaország mellé állni például egy afrikai beavatkozás során? Milyen belpolitikai konzekvenciái lennének ennek Németországban? Arról nem is beszélve, hogy Európának nincs nukleáris csapásmérő képessége, ami nemhogy a vezető pozíció, de a nagyhatalmi státusz egyik jellemzője. Egyedül Franciaországnak van atomfegyvere a maradék EU-s országok közül, és arról beszélnek, hogy Németország lesz a szabad világ vezetője?
Az elfordulás az Egyesült Államoktól és az ennek bekövetkezése esetén szükségszerű izoláció roppant veszélyes Európára nézve, mert Európa könnyen találhatja magát megosztottan és gyengén egy civilizációs konfliktus közepén, amiben Oroszország megkísérli visszaépíteni a korábbi világhatalmi pozícióját, vagy legalábbis addig erodálni az ellenséget, amíg nem gyengül le annyira, hogy ne zavarja őket. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet az orosz narratíva ugyanerről a helyzetről, nem feltétlen fogják fel civilizációs konfliktusnak, az ő szemszögükből értelmezhető úgy is, hogy csak némi kihagyás után visszajöttek a pályára, és visszakövetelik, amitől megfosztották őket — azonban ennek kizárólag taktikai jelentősége van, az ellenség narratíváját is meg kell ismerni ahhoz, hogy a megfelelő döntéseket tudjuk meghozni, és a megfelelő eszközöket tudjuk kiválasztani a védekezéshez. Egy ilyen fenyegető és agresszív birodalommal szemben nem alkalmazható az élni és élni hagyni elv, és nem létezik az az európai monolit, ami Oroszországtól meg tudná védeni magát, miközben távolságot tart a nyugati civilizáció többi részétől.
Európának nem elidegeníteni kell magát mindenki mástól, hanem a közös hadsereg létrehozása előtt ki kell alakítani a világpolitikában is értelmezhető, képviselhető közös értékeket, meg kell állapodni abban, hogy mik a közös, európai érdekeink, majd törekedni kell arra, hogy az Egyesült Államokkal egyenrangú partnerekként tudjunk fellépni a közös ügyeinkben.
