Oktogon, Teréz körút a Nyugati pályaudvar felé nézve. A felvétel 1897 körül készült. forrás: Fortepan

Régen minden jobb volt

Miért vagyunk hajlamosak a hamis nosztalgiára?

1688-ban egy Johannes Hofer nevű baseli orvostanhallgató furcsa kórságra lett figyelmes, amely az otthonuktól távol harcoló svájci zsoldosok körében ütötte fel a fejét. A katonák álmatlanságtól, és magas láztól, sőt emésztési- és szívritmuszavartól szenvedtek. Mivel akkoriban azt gondolták, hogy a test és az elme zavara akár halálos kimenetelű lehet, sokuknak kénytelen volt kiadni az obsitot. A menlevéltől a bakák persze rögtön meggyógyultak. Hofer rájött, hogy a panaszok oka nem fizikai rendellenesség, hanem a katonák szülőföldjük, a hátrahagyott hegyek utáni epekedése volt.

Hogy nevet adjon ennek a furcsa tünetegyüttesnek, a jelenséget nosztalgiának nevezte el a görög nostos (hazatérés) és az algos (fájdalom, vagy sóvárgás) szavak kombinálásával. Eredetileg egy kizárólag svájciakat érintő jelenségnek tartották, ezért mal de suisse, azaz svájci kór néven is emlegették. Sőt, akadtak olyan orvosok is, akik úgy gondolták, hogy a “betegséget” az alpesi legelőkön kószáló tehenek szüntelen kolompolása okozza, amely miatt maradandó károsodást szenvedett a katonák dobhártyája és agya. Ez a nézet olyannyira elterjedt, hogy a tábornokok megtiltották a katonáknak a svájci népdalok éneklését, mert attól tartottak, hogy a zsoldosok dezertálnak, vagy öngyilkosságot kísérelnek meg.

De ahogy egyre jobban kitárult a világ és egyre inkább keveredni kezdtek a különböző népek, a nosztalgiát különböző csoportok esetében is megfigyelték. A 21. század elején már nem veszélyes, ám gyógyítható neurológiai betegségként tekintettek a jelenségre az orvosok, hanem sokkal inkább egy depresszióhoz hasonló mentális állapotként, mely jellemzően kísérőtünetként jelent meg a kórlapokon.

Ma a nosztalgia már nem a honvágyat, térbeli elvágyódást jelöl, hanem időbeli, a múlt iránti vágyakozást is. Betegség helyett (bár néha szomorúság vagy keserűség is vegyül bele), túlnyomórészt természetes, pozitív és kellemes érzésként tartjuk számon. Lehetővé teszi, hogy fontos és jó élményeket éljünk újra át, növelheti az önbizalomszintünket és hozzájárul a mentális jólétünkhöz.

Ha elindul a nosztalgiavonat

Végülis ki ne szeretné a barátaival felemlegetni régi idők történeteit, eseményeit, tárgyait? Ha épp befut, előszeretettel szállunk fel a nosztalgia-vonatra és elönt bennünket a “régen mindig jobb volt” érzése. Ezek az emlékeink a boldog, önfeledt és gondoktól mentes fiatalságunkat hozzák elő, amikor a világ izgalmas, felfedezésre váró hely volt. A hasonló korúakat gyakran összekötik ezek a nosztalgikus emlékek: amikor Trabanttal mentünk a Balatonra kempingezni, amikor mindenki az Oroszlánkirályt nézte a mozikban, vagy amikor még az ágyneműnk is High School Musical-es volt.

A nosztalgiával azonban érdemes csínján bánni. Mivel saját gyermekkorunkról és ifjúságunkról van szó, hajlamosak vagyunk sok mindent belevetíteni a múltba, amely már kellőképpen messze van ahhoz, hogy a rossz elmosódjon és csak a fontos, markáns, jó emlékek maradjanak meg. A nosztalgia az emlékezésnek egy sajátos módja, ahol nem feltétlenül az a fontos, amire emlékszünk, hanem a hozzá tapadó érzelem. Érdekes módon, életkortól függetlenül nem a gyermekkori, hanem a húszas éveink elején szerzett emlékeinkhez fűződnek a legerősebb érzelmeink, legyen szó termékekről, autókról, filmekről vagy frizurákról.

Függetlenül attól, hogy 80, 50 vagy 30 évesek vagyunk, késő kamasz- és fiatal felnőttkorukból rendelkezünk a legtöbb emlékkel. Ezt nevezik reminiscence bump-nak, vagyis emlékezeti dudornak. A fiatal felnőttkor egy különösen érzékeny időszak, amikor kialakulnak a preferenciáink, hiszen ekkortájt kezdünk el tudatos, a szüleinktől független, egyéni döntéseket hozni az életünkkel kapcsolatban. A serdülőkor és a felnőttkor peremén definiáljuk, kik is vagyunk valójában és faragjuk ki saját identitásunkat — és ekkor huzalozódik újra az agyunk is. Ráadásul ez az időszak az elsők kora: első kapcsolat, első elköltözés, első munkahely.

Általában ez életünk legizgalmasabb szakasza, amikor végigstoppolunk Európán, számtalan randit ülünk végig, és új dolgokat próbálunk ki. Nem arról van szó, hogy már nem történik semmi velünk, de ahogy az élet halad előre, egyre több sematikusan ismétlődő helyzetbe kerülünk, amelyek már igencsak hasonnlítanak egymáshoz, így elszürkül a közelmúlt a régmúlthoz képest. Amikor ezek a helyzetek még újak voltak, nagyobb jelentőségük volt, ezért jobban emlékszünk rájuk. Ezért marad meg jobban az első nap a munkahelyen, mint az ott töltött több száz, és ezért van a szülőknek általában több sztorijuk az első gyerekről, mint a kistestvérről.

Az emlékezet nem digitális felvételeket készít a velünk történt eseményekről, az emlékek előhívása pedig maguk is módosíthatják az emlékezetünket. Ezért is van, hogy sokszor elfelejtjük azokat az emlékeinket, amelyek nem férnek össze az énképünkkel. De ez az oka annak is, hogy az előhíváskori énünk és a céljaink sokszor kiegészítik az emlék részleteit, vagy beépítünk hamis emlékeket. Én például előszeretettel emlékszem vissza arra, milyen szolid tinédzser voltam, de szüleim szerint van az éremnek másik oldala is. Sőt, csalódottan kellett belátnom azt is, hogy nem emlékszem arra, amikor négy éves koromban órákat álltunk a határon Olaszországba menet a Kispolszkinkkal, csak egy akkor készült fotó égett bele az agyamba. Ettől még teljesen hiteles lesz számunkra az emlékezés és valóban emlékként éljük meg, ami esetleg nem is úgy történt, mint ahogy a fejünkben.

Kinszki Imre: Király utca

Nosztalgiázni azonban nem csak a saját múltunkba révedve tudunk, hanem letűnt idők iránt is érezhetjük, amelyben akár nem is éltünk. Ha lenne egy időgépem, valószínűleg az 1920-as évek Budapestjére utaznék vele vissza. Tetszik a ‘20-as évek pulzálása, a gyönyörű épületek, a divat, az elegancia, a szalonok és a kávéházak pezsgése, a színház, a tánc, ahogy modernizálódik a világ. Azonban ha jobban belegondolok, ez az időszak mégiscsak két világháború között bújik meg, az ország mérete a harmadára csökkent és fellángolt az antiszemitizmus.

Az élet, amit én nosztalgikusan kivetítek a teljes városra, csupán az arisztokrácia és az úri középosztály tagjait illette meg, és mai szemmel nézve, az sem volt fenékig tejfel. Nagy eséllyel, még ha a fővárosban élek is, mivel a lakosság 80%-a mezőgazdaságban vagy iparban dolgozott, a mintegy 40–50 életévemet minden bizonnyal nem egy nagystílű polgári lakásban töltöm a fővárosban, sőt, valószínűleg egy lak-, vagy ágybérlőt is be kellett volna fogadnom (ha nem én vagyok az). Közös fürdőszobán osztozhattam volna a ház többi lakójával és görnyedhettem volna naphosszat a teknő fölött, hordhattam volna a fát a cserépkályhába és a szenet a vasalómba. Főzhettem volna a sparhelten, vagy ha szerencsém van, egy szivárgó gáztűzhelyen, az ételt pedig (ha lett volna), ugyan hűtőszekrényemből vehettem volna ki, de a jegestől kellett volna bele jégtömböt vennem. Esélyem sem lett volna felfelé mászni a társadalmi ranglétrán, mivel a hierarchia ugyan olyan kötött volt, mint korábban. Minden bizonnyal a háztartással és a gyerekeimmel töltöttem volna minden időmet, vagy elszegődhettem volna cselédnek. Elég jó esélyem lett volna belehalni a spanyolnáthába vagy valamilyen fertőzésbe, esetleg egy szülésbe, sőt, a gyerekeimnek sem lettek volna túl jók a kilátásai, mivel minden negyedik-ötödik csecsemő nem élte meg az egy éves kort. Ha jobban belegondolok, köszönöm szépen, nagyon jól érzem magam a mai Budapesten.

Nagyon úgy tűnik, hogy régen nem volt minden jobb. A Kispolszki tényleg kicsi volt (anya mindig meséli, hogy simán hátranyúlt a kalaptartóhoz a pulcsijáért vezetés közben), a vörösboros kólának szörnyű íze van és a Juventus kívánságműsorában rengeteg pocsék szám ment. De az én fejemben ezek mégis jó emlékként maradnak meg, mert ifjúság, bohóság, és kaland érzése társul hozzá. A mai Z-knek és Alfáknak is ugyan úgy meglesznek ezek az emlékei, csak Kispolszki helyett elektromos autókra, vörösboros kóla helyett fröccsre, Juventus kívánságműsor helyett pedig a YouTube-bulikat emlegetik majd fel párás tekintettel gyerekeiknek és unokáiknak.