Pikkelyszedők

Arlan mindent tudott a sárkányokról. Az apja sokat mesélt róluk, megmutatta a pikkelyeket, a karmokat, a taréjdarabokat, ő pedig mindent megjegyzett már egészen kicsi korában. Hamarosan egyedül is felismerte már, melyiket szórta el a nőstény és melyiket a hím, hogy melyik testrészéről hullajtotta őket, és hogy az év melyik szakában cserélődtek le. A sárkány hasát borító puha, szürkésrózsaszínűeket szerette a leginkább. Ezeknek a szaga is más volt, ami sokáig megmaradt, ha külön tárolták őket az eladásig. Amíg kicsi volt, minden alkalommal sírt, mikor elvitték a pikkelyeket, hogy eladják. Szeretett volna legalább egyet megtartani, de sosem engedték neki. Elhatározta, hogy ha nagy lesz, szed majd magának és senki kedvéért nem adja ki a kezéből.

A falu az évszázadok óta a hegytetőn tanyázó sárkánypár levedlett pikkelyeinek és karmainak összeszedegetéséből élt. Amit ők lehoztak a hegyről, azokat elárverezték a kereskedőknek, akik busás haszonnal adták tovább az árut. A városi mesterek fegyvereket, páncélokat, ékszereket, szerszámokat vagy néha még akár bútort is készítettek a pikkelyekből, de a feldolgozásukhoz különleges szakértelem kellett. Úgy tartották, a sárkánypikkelyből készült tárgyaknak varázshatalma van, a használóik szerencsések, boldogok és egészségesek. Ezért nem tudták megfizetni a pikkelyekből készült új holmikat maguk a szedők sem. Az idő múlásával azonban a varázslat elszivárgott, a színes, fényes pikkelyek megfakultak. Ezeket már ki tudták fizetni azoknak a vándor árusoknak, akik összegyűjtötték a városiak kidobott, értéktelenné vált holmijait és a vidéket járták nyikorgó kordéikkal, hogy fillérekért eladják. A falu házai tele voltak egykor varázslattól ragyogó, fényüket és színüket vesztett sárkánypikkelyből készült bútorokkal és edényekkel, és sárkénypikkelyekből készült apró, kopott, értéktelen kacatokkal játszottak a falubeli gyerekek a szedési időszakok között, amikor nem kellett dolgozniuk. Arlannak azt mesélte az apja, hogy régen, ha az időjárás engedte, egész évben gyűjtögettek. Akkor még a falu főterén tartották az árveréseket, mert a kereskedőknek jobban megérte, hogy a széles szekereken maguk szállítsák el a faluból az árut, mint hogy a szállításért is fizetniük kelljen. De már az apja gyerekkorában is már csak évente kétszer mentek fel a hegyre, ősszel és tavasszal, a kereskedők pedig csak akkor vásároltak tőlük, ha maguk vitték be a városba a pikkelyeket. Arlan ezt nem bánta igazán, mert zavarták az emberek, a hangos beszélgetések, a nevetés, a tányérok és kupák kellemetlen összekoccanása, az utazástól megfáradtak por- és izzadtságszaga, ahogy az eső után a tornácon felgyülemlő sár is. Ezekből pedig bőven akadt akkor is, ha csak a városba költözők látogattak haza.

Amikor a fiúk betöltötték a tizenkettedik évüket, felmehettek ők is a hegyekbe, hogy a hátukra kötve hozzanak le annyi pikkelyt, amennyit csak tudnak, hiszen a zegzugos, sziklás, jeges utakon nem lehetett öszvéreket használni. Arlan nem járt még a hegyen, mert amikor az apja váratlanul meghalt, még csak kilencéves volt. A falubeli férfiak közül senkinek nem jutott eszébe, hogy Arlant is magával vigye, neki pedig nem jutott eszébe, hogy bármelyiket is megkérhetné. Továbbra is a fiatalabb gyerekek munkáját végezte, gondosan ügyelve arra, hogy elég messze legyen tőlük, mikor a pikkelyeket megtisztítják, majd a színük, méretük és vastagságuk szerint szétválogatják — külön kellett venni a sérülteket vagy amelyiknek kicsorbult a széle, azután vigyázva egymásra tenni és kisebb csomagokba kötözni őket.

Arlan tudta, hogy azok a csomagok, amiket ő válogatott össze, nagyobb összegekért kelnek el. A többi gyerek nem töltött időt azzal, hogy az egymáshoz közeli árnyalatú pikkelyeket válogassa össze, azzal sem törődtek, ha néha egy-egy keményebb, hátról vagy combról való került a puhábbak közé és fordítva. Arlant bosszantotta ez a hanyagság, még akkor is, ha ugyanannyi pénzt kapott a nagytermetű, mogorva Janzertől, akinek dolgozott, mint akármelyik másik gyerek. A pénz sosem érdekelte. Megcsodálta a fényes érméket, néha órákig figyelte, ahogy megcsillan rajtuk a fény, de nem értette, anyja miért szidja meg, ha néhányat közülük elosztogat a falubeli gyerekeknek. De mivel Ireni azt mondta, ne osztogassa el, amikor legközelebb kértek tőle, nem akart adni. Alaposan megverték, ő pedig ezt sem értette, csak borzasztóan fájtak az ütések és napokig sírt utána. Innentől kezdve Janzer Ireninek adta oda a pénzt. Gabriel pedig Janzernak fizetett.

Gabriel, a fiatal, de csöndes, határozott és szemmel láthatóan gazdag pikkelykereskedő mindig maga jött az áruért és mindig Janzertől vásárolt. Akkoriban még, ahogy a kereskedők szokták, simára borotválta az arcát, hosszúra növesztette fényes, barna haját, a füle pedig tele volt csillogó rézfüggőkkel, de a ruhái egyszerűbbek és patyolattiszták voltak, nem fújt magára émelyítő illatosítókat és sohasem emelte fel a hangját. Eleinte Janzeréknél szállt meg, azután Arlanéknál, azóta, hogy Arlan apja meghalt. Gabriel nem csak pikkelyekkel kereskedett, hanem marhákat hajtatott fel a városba messziről, és volt egy sajtműhelye is. Arlan egyszer hallotta Erna anyót arról beszélni, hogy a marhák, a sajtműhely és minden más csak ürügy, mert Gabriel nem mestereknek, hanem messzi földre, mágusoknak adja el a pikkelyeket, akik enélkül nem is tudnának varázsolni, ők pedig nagyuraknak, és magának a királynak szolgálnak, aki a hatalmát csak az ő segítségükkel tudja megtartani. És Gabriel a gazdagságát ennek köszönheti, ezért ennyire fontos neki a falu meg Janzer, és ezért nem adta fel még, ahogy olyan sokan a kereskedők közül.

Senki sem tudta, mikortól és miért lett egyre kevesebb a pikkely. Volt, aki azt mondta, máshová költöztek a sárkányok, vagy megbetegedtek, őket is megtizedelte régen valami járvány, mint az embereket szokta a városban, és mostanra talán már az a maradék kettő is megdöglött — ilyenekről beszélgettek azok, akik találgatták, miért lett kevesebb a pikkely.

Azt mesélték, hogy régen a férfiak együtt, jókedvűen, egymást segítve mentek fel a hegyre, mert annyi volt a pikkely, hogy bőven jutott mindenkinek. De mióta kevesebbet találnak, acsarkodni kezdtek, akadályozni a másikat, mindenki előbb akart felérni és másoknál többet elhozni. A nagy versengésben egyre több lett a baleset is, ami a gyanusítgatások miatt még nagyobb bizalmatlanságot szült. Végül sokan teljesen feladták a mesterséget, beköltöztek a városba és ott próbáltak munkát találni. Közülük kevesen tértek haza, látogatóba is egyre ritkábban jöttek.

Arlan csak egyszer járt a városban. Még egészen kicsi volt, de megmaradt az emlékezetében az ijesztő, semmihez sem hasonlítható forgatag, az idegen, gyomorforgató szagok és a rémület, amit érzett. A pikkelyárverésen a fenyegető színkavalkád, a tülekedő, kiabálva egymás sarkára hágó, cifra, színpompás kaftánt vagy díszesen zsinórozott rövid zekét viselő kereskedők és iparosok hada. Sikítani és csapkodni kezdett, a fülére tapasztott kézzel sokáig sírt még azután is, hogy az anyja elvitte a piactérről, és napokig nem evett. Így aztán hazajöttek és azóta sem jártak a városban, pedig Gabriel folyton győzködte az anyját, hogy költözzenek hozzá.

Gabriel egyszer elmondta, hogy szerinte Janzer a legmegbízhatóbb szedő a faluban, és a többiek csak azért nem vásárolnak tőle, mert goromba, de Gabriel szerint mindegy, hogy viselkedik, ha mindig megfelelő pikkelyeket hoz. Janzer pedig még akkor is szép pikkelyeket hozott, amikor már nagyon magasra kellett mászni értük.

Abban az évben, amikor Arlan már elmúlt tizenhat éves, a tavaszi pikkelyszedés ugyanúgy indult, mint mindig. Vacsoráztak, csöndben, szótlanul. A kopott, durva fenyőasztal közepén egy sárkánypikkelyből faragott lámpás égett, amit Gabriel hozott Arlannak még amikor a fiú egészen kicsi volt. Gabriel, aki hat éve elvette feleségül Irenit, levágta a haját és szakállt növesztett, mint a falubeli családos férfiak, és a fülében sem viselte már a függőit, sültet evett kenyérrel, Arlan zabkását, az anyja viszont mindent, mert kellett a hasában növekvő gyereknek, akiről azt mondták Arlannak, hogy a testvére lesz. A fiú azonban érezte, hogy valami most más, nem csak a születendő testvére miatt. Kényelmetlenül feszengett a széken, a tekintetét az asztal sarkára szegezte.

– Szeretném, ha beköltöznétek velem a városba — mondta Gabriel, és vett egy újabb adag sültet magának. — Muszáj lesz több időt ott töltenem a sajtműhellyel és a marhákkal, mert a mágusoknak lassan már nem tudok mit eladni. És azt nem akarom, hogy a gyerekem évente csak néhány alkalommal lásson.

Ireni idegesen felsóhajtott.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Arlannak nem lenne jó a városban. Tehát nem költözünk oda.

– Egyszer sem engedted, hogy magammal vigyem. Honnan tudod, hogy nem érezné ott jól magát?

– Onnan, hogy én vagyok az anyja és ismerem.

– Megkérdezted egyáltalán, hogy mit akar?

– Arlan nem tud dönteni, Gabriel. Vágyik dolgokra, de nem képes felmérni, hogy ennek milyen következményei vannak.

– Nem akarok a városba menni — szólalt meg Arlan, letette a kanalat és elfordult az asztaltól.

Ireni Gabriel karjára tette a kezét.

– Tudom, hogy jót akarsz. De azt is tudom, hogy Arlant nem szabad elvinni innen. Ez az otthona. És nekem is. Itt nőttem fel.

– Annyian elmentek már innen, pedig ők is itt nőttek fel.

– Beszéltél eggyel is közülük, Gabriel? Mert én igen, és tudom, hogy boldogtalanok. Azt hiszik, jobb lesz ott, de mind csalódik végül. Mi nem vagyunk odavalók.

– De a kicsinek az lenne az otthona, most már rá is gondolnunk kell. Neki jobb lenne ott.

– Mitől vagy ebben olyan biztos?

– Onnan, hogy nekem meg az az otthonom. Itt lassan nem marad senki, akivel szót válthatnánk, és nem véletlen, hogy nem költöznek vissza.

– Azért nem költöznek vissza, mert azt hiszik, elfogyott a pikkely. De ez nem igaz.

– Legalább magadnak ne hazudj, Ireni. Nincs pikkely. Vagy legalábbis nincs elég.

– Janzer mindig hozott. Most is fog.

– És ha egyszer már ő sem talál majd?

Ireni összeszorította a száját és a tányérjára meredt.

– Akkor elmegyek veled — mondta végül.

Janzer, ahogy szokott, hangos kopogás után választ sem várva lépett be. Arlan csak futólag pillantott a férfi arcára, utána meg is fordult a széken, az öklét a térdei közé szorította, és csak néha sandított a többiek felé. Janzer arcát kicsípte a hideg, ráncokat szabdalt rá a jeges szél és megbarnította a tűző napsugár. Hamuszürke haja és a szakálla borzas volt, sárkányriasztó gombával és zsírral bekent nehéz bőrpalástját megkarcolták a sziklák. Arlan mindezt jól ismerte, Janzer mindig így állított be hozzájuk a gyűjtés után, csak letette a házuk mögötti pajtában a pikkelyeket, de nem evett és nem öltözött át, amíg nem beszélt velük. A szaga azonban most más volt, különös, orrfacsaró. Arlan megborzongott és nyugtalan lett ettől a szagtól.

– Jó estét — mordult rájuk Janzer.

– Neked is — bólintott felé Gabriel. — Örülünk, hogy szerencsésen visszatértél.

– Hát… én igen. De a fiaim… — Janzernek furcsán megremegett a hangja. — Találtunk egy fészket az egyik barlangban a gerincen. Életemben nem láttam még ennyi pikkelyt egy helyen. De a kupac mellett megjelent a bestia is.

Döbbent csönd ereszkedett rájuk. Ireni lassan eresztette le a kanalat és kerek szemekkel bámult a férfire, Gabriel eltátotta a száját. A pikkelyszedés veszélyes munka volt, minden évben odavesztek néhányan. Volt, aki lezuhant egy óvatlan lépés után a szikláról, volt, akit a szokásosnál is zordabbra forduló időjárás ölt meg, és az utóbbi időben gyakran kerültek összetűzésbe egymással is. De a sárkányok nem szoktak az elhullajtott pikkelyeik közelében maradni, a vedlés után mindig továbbálltak. Kivéve, ha fészket raktak a pikkelyeikből, de a falubeliek közül emberemlékezet óta nem látott senki közelről sárkányt, fészket pedig még messziről sem.

– Nekem szerencsém volt — folytatta Janzer és tőle szokatlan módon a vállát vonogatta. — Fújt egyet, forró gőz jött belőle, de nem ért el odáig, ahol álltam.

Arlan pislogott. Az apja régen elmesélte neki, hogy a sárkányok azért eresztenek gőzt magukból tűz helyett, nehogy idő előtt felgyújtsák a fészket. Annyira izgatott lett, hogy felpattant az asztaltól és az ingjét gyűrögetve dülöngélni kezdett ide-oda, miközben a tekintetét az asztal sarkára szegezte. Janzer krákogott, Arlan ettől nem csak izgatott, hanem feszült és ideges lett.

– De a fiaim… — motyogta Janzer és elcsuklott a hangja.

Ireni a szája elé kapta a kezét, Gabriel előredőlt a széken.

– Ők közel voltak… Leforrázta őket az a dög. Nem vették fel azt a nyomorult kabátot, pedig mondtam nekik…

– Ott maradtak? — kérdezte szinte suttogva Ireni.

Gabriel felkelt és a szemközti üres székre nyomta a pikkelyszedőt. A kezét a vállán hagyta. Janzer már sírt, és rázkódó vállal, elcsukló hangon mesélte el, hogyan cipelte le a fiait egyedül addig, ahonnan a többi szedő már nem merészkedett magasabbra. Azok segítségével tudtak lejutni, akiket még ott talált.

– És… most mi van velük? — kérdezte Ireni bizonytalanul, és Janzer feje fölött Gabrielre nézett.

– Amikor hazaértünk, az öreg Erna levette róluk a bőrükbe ragadt ruhát… És állandóan cseréli alattuk meg rajtuk a gyolcsot és kenegeti őket. De nem enyhíti a fájdalmukat semmi. Nem bírom hallgatni őket. Nem bírok az anyjuk szemébe nézni. Már csak azt kívánom, hogy hamarabb haljanak meg.

Janzer válla újra megrázkódott a zokogástól. Arlan a gerendákat nézte a mennyezeten és a kabátját gyűrögette.

– Ezért kevés az elszórt pikkely — szólalt meg végül. — Fészket épített belőlük. Bele fogja tenni a tojását.

Janzer sírt, Gabriel és Ireni gondterhelten hallgattak.

– És a pikkelyek? — kérdezte végül Gabriel, és Arlan a szeme sarkából látta, ahogy Ireni rosszallóan csóválja a fejét.

– Nem hoztunk egyet sem — szipogta Janzer. — Akik segítettek lehozni a fiúkat, azok is otthagyták azt a párat, amit találtak.

Ireni és Gabriel újra összenéztek.

– Hát — kezdte hümmögve Gabriel — Vissza tudnál menni?

– Nem hallottad, mit mondott? — csattant fel Ireni. — Haldoklik a két fia. És ott van a sárkány. Hogy mehetne vissza?

Janzer koszos vászonba csavart öklével törölgette a könnyeket megviselt arcáról és a fejét rázta.

– Hagyd, Ireni. Úgysem bírnék megmaradni otthon. De nem mehetek egymagam. A többiek vissza fognak menni azokért, amiket lejjebb találtak, nekem már csak a fészek marad. De egyedül nem tudom kifosztani.

Gabriel széttárta a karját.

– Maradtatok még páran. Csak akad valaki, aki felmegy veled.

Janzer elhúzta a száját.

– Öreg vagyok, és lassú Gabriel. Ha bárkinek elmondom, mi van ott, egymás sarkát taposva fognak elindulni és mindegyik gyorsabb lesz nálam. Széthordják a fészket, mire a közelébe érnék.

Ireni nagy hasától küszködve felkelt, megkerülte az asztalt és Janzer vállára tette a kezét.

– Megbeszéljük ezt holnap, rendben? Most menj haza és próbálj meg pihenni. Gabriel, te meg fejezd be a vacsorát.

Arlan nem bírta tovább elviselni a feszültséget és kioldalgott a hátsó ajtón. Érezte, hogy a falu felbolydult, tudta, hogy páran még mindig Janzer házánál vannak és egymásnak mesélik újra és újra a történteket, és találgatják, mi lesz a fiúkkal. Sokáig nézte a tűpettyes égboltot. Azon gondolkodott, vajon megláthatja-e egyszer a sárkánypárt, akik az égre fújták a csillagokat és akiknek az elszórt pikkelyeiből lett a föld, amin az emberek élnek. Mikor Ireni kiszólt, hogy most már menjen aludni, nem válaszolt neki és nem is ment vissza a házba. Elindult, a lába Janzer háza felé vitte. A sötétben is odatalált. Mikor odaért, látta, hogy odabent gyertyák égnek, hallotta a fiúk szaggatott, kíntól nehéz lélegzését és azt, hogy Erna anyó csitítgatja őket. Tétován megállt a tornácon, izgatottan járt fel-alá, de végül nem mert bekopogni. A lépcső mellé állt, zavartan hintáztatta magát, amikor Janzer lépett ki a házból.

– Ki van ott? — kérdezte hangosan.

Arlan hátat fordított neki, összehúzta magát és maga elé mormogott.

– Csak én.

– Arlan?

Janzer lejött a tornácról és úgy állt meg, hogy szembekerüljön Arlannal, de a fiú újra csak a hátát mutatta neki. A férfi felsóhajtott.

– Mit akarsz? Gabriel küldött?

– Felmegyek veled a hegyre — bökte ki gyorsan Arlan, azután nagy ívben megkerülte Janzert és dobogó szívvel hazasietett. Jó ideig keringett a szobájában, végül inkább kiment a pajtába és befészkelte magát a kecskék közé, hogy el tudjon aludni.

– Arlan! Arlan, itt vagy? — Ireni szólongatta az ajtóból, kezét a hasán nyugtatta. Arlan felült, kidörgölte az álmot a szeméből. A hajából kihúzott egy szalmaszálat és sokáig nézegette, ahogy sárgán csillan rajta a fény. Ireni közelebb jött.

– Janzer van itt. Azt mondja, elmentél hozzá és fel akarsz menni vele a hegyre. Igaz ez?

Arlan behúzódott a fal mellé és a deszkák közötti rést nézegette, a szúette fa erezetét és a ráfeszülő árnyék sötét csíkját.

– Igen.

Ireni gondterhelten felsóhajtott.

– Még egy átlagos szedésen sem voltál soha, fiam. Fészket fosztani pedig sokkal veszélyesebb. Magasra kell menni, jegesek a sziklák és biztosan a közelben lesz a bestia. Ráadásul Janzer… tudod, milyen. Nem hiszem, hogy jól kijönnétek egymással, pedig ez nagyon fontos odafönt. Figyelsz rám, Arlan?

A fiú a szeme sarkából látta, hogy az anyja közelebb akar jönni, de megjelent mellette Gabriel, aki finoman visszatartotta a karjánál fogva.

– Hagyd, Ireni. Ez jó megoldás.

Ireni kirántotta a karját.

– Mondod te. Mert neked a pikkelyek mindennél fontosabbak. Önző vagy.

Gabriel csípőre tette a kezét.

– Igen, fontosak a pikkelyek, mert többek között ebből élünk. De itt most nem csak erről van szó. Arlan nem sokára felnőtt lesz, hagynod kell egyedül dönteni. Hagynod kell felnőni.

– Arlan sosem lesz felnőtt és nem fog tudni dönteni.

– Akkor hagynod kell, hogy azt tegye, amit szeretne.

– Nem tudja felmérni a veszélyt, Gabriel, nem érted?

– És honnan fogja megtanulni, ha nem engeded, hogy megpróbálja? A többiek ennyi idősen már nyolcszor is fennjártak.

Arlan a vitától még jobban összehúzta magát, és úgy érezte, annál is nehezebb most megszólalni, mint mikor Janzerhez ment.

– Saját pikkelyt akarok. És látni akarom a sárkányt — bökte ki végül.

Ireni összeszorított szájjal hallgatott, behunyt szemmel a hasára tette a kezét, Gabriel a szemöldökét ráncolta, majd megjelent a hátuk mögött Janzer.

– A pikkelyekért megyünk, kölyök. Nagyon remélem, hogy arra az időre eltakarodik onnan az a dög. Amit a fiaimmal művelt… — megint elcsuklott a hangja.

Ireni megszorította Janzer karját, aki szipogott egy ideig, mielőtt újra megszólalt.

– Vissza kell mennem. Ha még pikkelyt sem hozok, hiába volt az egész. Kérlek, Ireni, engedd el Arlant. Egyedül nem tudom lehozni a pikkelyeket.

– Miért nem kérdezel meg valaki mást? — kérdezte Ireni, mire Gabriel csak a fejét csóválta.

– Már mondtam. Nem bízom bennük — mordult fel Janzer. — És igaza van Gabrielnek. Ha élne a kölyök apja, már évek óta feljárna szedni. Vagy vele sem engedted volna el?

Ireni gondterhelten felsóhajtott, Arlan a fülére tapasztotta a kezét és teljesen befordult a fal felé. Az anyja nehézkesen letérdelt mellé és óvatosan elvette a füléről a kezét.

– Ha tényleg el akarsz menni Janzerral, akkor most be kell jönnöd velünk a házba és össze kell készítenünk a holmidat — mondta. Arlan egy pillanatra kétségbeesett és legszívesebben elbújt volna, de erőt vett magán. Mindenképpen fel akart menni a hegyre. Felkelt és a kabátja szélét gyűrögetve kisietett a pajtából. Nyugtalanul téblábolt a házban, míg a többiek vissza nem tértek.

– Hajnalban indulunk, fiú — bökött felé a mutatóujjával Janzer és kilépett az ajtón.

Ireni és Gabriel pedig hozzáláttak, hogy összekészítsék a holmiját. Az anyja elővette az egyik régi, szúette sárkányosládából az apja egykori kabátját és ráadta. A pikkelyszedéshez használt palástokat marhabőrből varrták, bőre voltak szabva, az ujjuk helyén egy nagy lyukkal, hogy kényelmesen lehessen bennük mozogni. A kabát éppen jó volt rá, egy kicsit ugyan nehéznek találta, de nem bánta. Janzer hozott nekik álcázógombát, mert ezt már nem tartottak otthon azóta, hogy Arlan apja meghalt. Ireni fogta a zsírba áztatott gombafejeket és fintorogva bekente velük a kabátot. Arlan még a kecskék szagánál is jobban szerette az álcázógombáét, ezért most behunyt szemmel nagyokat szippantott belőle, amíg az anyja gondosan bekente vele a gúnyát. Voltak, akik azt mondták, a gomba a sárkány ellen semmit sem ér, ha ott van a bestia, megérzi az embert és menten felfalja, megfőzi vagy megégeti, és a kabát igazából csak a hideg, az eső, a hó, meg a szél ellen véd valamennyire. De Arlan apja mindig nagyon ügyelt rá, hogy a kabátja alaposan be legyen kenve a gombával és sosem ő kente be a póznán, hanem mindig felvette és megkérte Irenit, hogy csinálja meg. Azt mondta, így még hatásosabb. Mikor végeztek a kabáttal, vártak még egy kicsit, hogy száradjon, azután Arlan levette a nehéz köpenyt és Gabriel segítségével kitette a ház előtti póznára. Úgy érezte, mintha a bőre is magába szívta volna a gombás krémet, nem csak a kabát anyaga. Ezután még összepakolták a felszerelését egy batyuba. Éles kés, kéziásó, kova, kis csajka, száraz gallyak, zsír az arcukra, vízzel teli kulacs, szárított hús, kötszer, miegyéb. Mindent egyesével pakoltak be a bőriszákba, ő pedig csak hümmögve bólogatott, mert minderre emlékezett kicsikorából és azt akarta, hogy legyen már vége és ne szóljon hozzá senki. Soha nem volt még ilyen izgatott, miután az anyja elköszönt tőle, még órákig rótta a köröket a szobájában, mielőtt nagy nehezen elnyomta az álom.

Még a napfelkelte előtt kipattant a szeme. Ledobta magáról a lópokrócot és kiszaladt a kúthoz megmosakodni. Odakint még sötét volt, dér csillogott a satnya füvön. Más növény nem is igazán maradt meg ezen a vidéken a hegy lábánál, legfeljebb a zab meg a tönköly. Itt mindig hideg volt, és hol az eső, hol a hó szitált. Most is csüngött valami hideg nedvesség a levegőben, mintha a hegyről leomló fehér felhő ülne meg a rozoga házak között. Arlan vacogott, a jégtől hártyás víz az arcán és a felsőtestén olyan volt, mintha pengékkel hasogatnák. De tudta, hogy a hegyre csak úgy szabad felmenni, ha előtte megmosakszik. Azt is tudta, hogy nagyon régen, amikor még sok sárkány volt és a faluban is sokkal többen éltek, papok mosdatták a pikkelyszedésre indulókat és utána a testüket is bekenték álcázógombával. Amíg mosakodott, magában dúdolta a szertartás szövegét, amit az apjától tanult. A szavakat már nem értette, de a dallamra pontosan emlékezett. Mikor visszatért a házba, már mindenki talpon volt és Janzer is ott várt rá a konyhában. Szótlanul ették a szalonnát meg a zabkását, és Gabriel frissen főzött sörét itták hozzá. Mikor végeztek, mindannyian kimentek a ház elé, ahol ott állt Janzer két kéziszánkója. Az egyiken voltak összehajtogatva a takarók és kis batyuban a szükséges holmi, emellé odakötözték Arlan csomagját is. A másikon a hevederek és Janzer kabátja volt. Gabriel és Ireni segítettek nekik felvenni a nehéz, zsírral bekent köpenyeket.

– Térjetek vissza épségben és nagy zsákmánnyal és kerüljétek el a bestiákat — mondta Ireni a szokásos elköszönő formulát, ami most egészen furcsán és oda nem illőn csengett a hideg hajnal derengő fényében.

– Igyekszünk, ahogy tőlünk telik — morogta rá válaszul Janzer. Arlan látta, ahogy Gabriel megszorítja Ireni vállát, de már nem figyelt rájuk. Felrángatta a vastag bőrkesztyűket a kezére, izgatottan felkapta a könnyebb, kisebb szánkó kötelét és megindult Janzer után. Az izgatottsága hamar elmúlt, mert a szánhúzás, meg a mozgás a súlyos köpenyben alaposan igénybe vette a figyelmét és az erejét. Ráadásul kisütött a nap. Miután bekenték az arcukat, hogy ne égjen meg, még jobban kimelegedett és elfáradt. De nem akart szólni Janzernak, hogy álljanak meg, így jócskán lemaradt mögötte és bennejártak a délutánban, mire a férfi észbekapott és egy nagyobb sziklacsoport mellett végre bevárta. Arlan kifulladva, lihegve érkezett meg Janzer mellé.

– Meglepően jól bírod, kölyök — morogta Janzer. — De ma már nem megyünk tovább.

Arlan lerogyott egy szikladarab mellé és csak most vette észre, hogy remeg a fáradtságtól. Minden tagja sajgott, a lábát feltörte a nehéz bakancs, a kezét még a vastag kesztyűn keresztül is vágta a szán szíja. Kiváncsi kecskék szökelltek a közelükben és a füleiket hegyezték. Janzer levette a pokrócokat a szánokról és odadobta őket Arlannak, utána gondosan beékelte a szánokat a sziklák közé, hogy ne fújhassa le őket a szél, és a batyuknak is kiásott egy kis gödröt. Utána tüzet gyújtott és elővette a szárított húst, az álcázógombát, meg a kulacsokat és Arlan kezébe nyomta, aki először havat tömött a kiürült kulacsba, majd nehézkesen magára csavarta az egyik pokrócot. Nem volt egyszerű, mert a bőrköpeny alá kellett betekerni. Mikor úgy-ahogy elhelyezkedett, a távolban meglátta a faluját. A kicsi és szánnivalóan szürke házak úgy hevertek a terméketlen, sziklás fennsíkon, mintha bármelyik pillanatban felfalhatná őket a hegy. Arlan kimerülten rágta a húst és kortyolta a vizet. Elfordította a fejét és a tűzbe bámult. Tudta, hogy ilyenkor tavasszal még hamar lebukik a nap, és nem is jutottak még igazán magasra, mégis más volt idefent. Hirtelen szakadt rájuk a sötétség. Janzer is letelepedett mellé, betakarózott, evett, ivott ő is. Tiszta volt az ég, a felragyogó csillagok csikorgó hideget és dermesztő csöndet hoztak, amit csak a tűz pattogása tört meg.

– A többiek csak a következő kiszögellésig mentek fel — szólalt meg Janzer, mikor Arlant már majdnem elnyomta az álom. A lehellete fehér felhőként gomolygott körülötte. — Nem is mentek tovább, mert a közelben találtak még pikkelyeket. Gyorsabbak voltak, mint én és mindent összeszedtek, mire felértem. Öregszem. Muszáj volt tovább menni. A fiúk meg tudtak volna előzni bárkit. Főleg azért, mert nem voltak hajlandók felvenni azt a nyomorult bőrpalástot. Pedig az megvédte volna őket a gőztől is. De egyáltalán nem is akartak jönni. Azt mondták, inkább már ők is a városba költöznének, ott akad munka, és könnyebb és kényelmesebb az élet. Hagynom kellett volna őket. Hogy azt tegyék, amit akarnak. Miattam halnak meg.

Arlan szeme lecsukódott, Janzer hangja egybeolvadt a tűz ropogásával. Egy idő után már nem értette a szavakat, inkább csak érezte, mint hallotta, hogy Janzer még mindig beszél.

– Kérdezték, hogy minek csinálom. Hát mert mindig ezt csináltam. Ahogy az apám és a nagyapám és a régi öregek is. De régen még sok volt a pikkely. Azt mondják. Most meg alig akad. Az öregek meghaltak, a fiatalok bemennek a városba, de a magamfajta meg nem tud mást, csak ezt. Gabriel meg azt hiszi, hogy minden csak elhatározás kérdése.

Arlan helyezkedett még egy kicsit, mielőtt elnyomta az álom. Elgémberedett, kihűlt tagokkal ébredt. A börköpenyét és a fejére húzott csuklyát vékony hóréteg borította, egészen friss. Janzer épp a szánokat rángatta ki onnan, ahová előző este beékelte őket. Nem messze egy kiváncsi kecske álldogált és miközben egy véletlenül odanőtt fűcsomót rágott, szemmel tartotta Janzert. Mikor Arlan megmoccant, és Janzer felé fordult, a kecske arrébb szökellt.

– Jó reggelt, fiú — mondta Janzer. — Igyál. Enni majd az első pihenőnél fogunk. Add a pokrócodat és indulunk. Ma nem fogunk tudni annyit menni, mint tegnap, mert fájni fognak az izmaid. Holnapután lesz a legrosszabb, de akkor elérjük a következő kiszögellést. Negyednapra hozzászoksz, onnantól gyorsabban haladunk majd.

Arlan nem szólt. Valóban fájt mindene, éhes volt, szomjas és fáradt, mégsem vágyott vissza a faluba. Az előző napi ködnek nyoma sem volt, a felkelő nap fénye felszikrázott a kopár hegyet borító friss havon. Arlan óvatosan megmozgatta a tagjait és ivott néhány kortyot, lerázta a havat a pokrócáról, amit Janzer elcsomagolt és hamarsan útnak indultak. Szerencséjük volt, mert sütött a nap, így amikor megálltak pihenni, ki tudták teregetni a takaróikat és elég hamar meg is száradtak. Arlan soha életében nem érzett még ilyen éhséget és ilyen fájdalmat a tagjaiban. De arra gondolt, hogy néhány nap múlva látni fogja a sárkányt és ez minden szenvedést megér. Mivel Arlan nem panaszkodott, Janzer nem csökkentett a sebességükből és legközelebb alig sötétedés előtt álltak meg. Janzer megbízta, hogy gyújtson tüzet, amíg ő elővette a húst. Amint a nap lebukott a hegyek mögött, szinte egy pillanat alatt lett vaksötét. Arlan most sokáig nem tudott elaludni a kimerültségtől. Még a szárított húst is nehezére esett megrágni, de Janzer rászólt, hogy egyen többet és igyon sokat. Amikor a férfi végre nem piszkálta tovább az evéssel, Arlan szorosan magára csavarta a takaróját — ezúttal már könnyebben és gyorsabban -, bevackolódott a sziklák ölébe és hallgatta a tűz pattogását. Már majdnem sikerült elaludnia, amikor Janzer megszólalt.

– Tudod, sose akartam ezt csinálni. Nem is kérdezte senki, hogy akarom-e. De sose csináltam mást. Eszembe se jutott. A fiaim meg… már tizenkétévesen megkérdezték, hogy muszáj-e jönniük. Én sose kérdeztem semmit, csak csináltam. De nekik mondtam, hogy muszáj. Persze, hogy az. Mi mást csinálna az ember, ha nem ugyanazt, amit az apja meg a nagyapja meg sorban mindenki?

Arlan nem szólt. Ő tudta, hogy miért jött. Mert idetartozik, itt van a helye, és pikkelyt szedni és sárkányfészket fosztani a világon a legtermészetesebb dolog. Olyan, mint levegőt venni. Janzer talán mondott még mást is, de Arlant álomba ringatta a férfi mély, dörmögő hangja.

Janzernak igaza lett. A negyedik napon már nem fájtak az izmai, sokkal könnyebben kapaszkodott felfelé. A férfi ráhagyta, hogy keressen megfelelő helyet, ahol letáborozhatnak. Arlan ékelte be a szánokat és ő osztotta ki az élelmet is.

– Jól van — bólogatott Janzer. A szakállán megült a hó. — Ügyes vagy, fiú. Nem is gondoltam volna. Egész biztos, hogy az anyádra ütöttél. Az apád alig talált pikkelyt, ha meg mégis, nem tudta lehozni. Sokan kinevették emiatt. Én is — merengett Janzer a tűz fölött, amikor estefelé letelepedtek. — Akkor ő volt az egyetlen ilyen, most meg már alig akad, aki tudja, hogy kell. Sokmindent nem csinálunk már, amit régen csináltak. A fiatalok bemennek a városba és a városi dolgokat tudják és arról beszélnek, ha visszajönnek egyáltalán. Attól féltem, hogy ha elengedem a fiaimat, vissza se fognak jönni — Janzer lehajtotta a fejét, de Arlan nem nézett rá, így nem látta a kövér könnycseppet, ami legördült az arcán. — Minden, amit tőlünk tanultak, ott haszontalan dolog. És talán nem igaz a fele se. Hogy régen sok volt a sárkány — Janzer keserűen legyintett. — Sosem derül ki, hogy így volt-e. És már mindegy is. Olyanok vagyunk, mint ez itt — kopogtatta meg vastag bőrkesztyűs öklével a mellette álló csipkés, repedezett sziklát. — Azt hiszed, örökké ugyanott van. De egyszercsak leomlik, odalent pedig egyre kisebbre koptatja a szél meg a jég és végül nem marad belőle semmi.

Az ötödik nap reggelén, miután Arlan Janzer gondos felügyelete mellett elcsomagolta a takarókat meg a batyukat és kiszedte a szánokat a sziklák közül, a férfi egy oromra mutatott.

– Abban a barlangban vannak a pikkelyek. Ha szedjük a lábunkat, még a delelő előtt odaérhetünk. Annyi pikkely van ott, fiam, hogy csak a töredékét tudjuk majd levinni. Úgyhogy ki kell válogatnunk a javát. Na gyere.

Ahogy megindultak, egyszercsak mintha megváltozott volna a levegő, hirtelen megremegett a táj és ők riadtan kapták fel a fejüket. Amikor meglátták a barlangból kirepülő sárkányt, hátrahőköltek. Tátott szájjal bámulták a hatalmas, gyönyörű bestiát, ahogy irizáló haspikkelyein valószínűtlen színekben csillan meg a fény. A szárnya fekete volt, több láb hossznyi, vastag hártya feszült a vaskos csontok közé. A sárkány tett egy kört a hegyorom felett, mielőtt elrepült nyugat felé. Sokáig tartott, mire Janzer megszólalt. Remegett a hangja.

– Sietnünk kell, kölyök. Nem lesz oda sokáig.

Pihenő nélkül kaptattak fel a hóval borított meredek sziklák között, maguk után rángatva a szánkókat. A nap az ég közepéről sütött, mire felértek. Cserepes szájjal, zihálva támaszkodtak meg a barlang bejáratánál. Janzer kicsomagolta a kulacsokat és ittak egy keveset. A férfi levette a pokrócokat a szánokról, előkotorta a hevedereket, amiket egymás hátára és a szánokra erősítettek. Besétáltak a barlangba. Arlant megcsapta a semmihez sem fogható, kénes bűz, aminek a maradékát mindig lehetett érezni a pikkelyeken, de így egészen más volt, szinte tapintani lehetett. Janzer fintorogva az orra elé húzta a sálat, de elszántan haladt egyre beljebb, Arlan a fejét kapkodva követte. Lenyűgözte a barlang nagysága és a sziklák csipkeformái, ahogy a különös színek is a kintről beszűrődő fényben. Janzer megtorpant, Arlan kishijján beleütközött. A férfi furcsa hangot hallatott, valami nyüszítésfélét. Arlan kikukucskált a háta mögül és eltátotta a száját. A pikkelyek szabályos körökben álltak egymás tetején, a nagyobb, kékesfeketék alul, rajtuk a közepes méretű sötétbarnák, felül a rózsaszínű, hasat borító kisebbek és az egész tetején ott tündökölt egy óriási, gyöngyházfényű tojás, aranysárga erezettel és világosbarna pöttyökkel.

– Emberöltőkön keresztül semmi, most meg így siet a bestia — morgott Janzer. — Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megépíti. Amikor fent voltunk, még csak egy halom pikkely volt…

A férfi tovább morgott magában, ahogy közelebb értek a fészekhez.

– Az aljáról már nem fogunk tudni kihúzni egyet sem, mert túl nagy a súlya — szólt oda Arlannak és a tojás felé bökött. — Felmászunk, te megfogod a tojást, a hátadra kötöm a kisebbeket, aztán cserélünk.

Arlan úgy mászott fel a fészekbe, mintha mindig ezt csinálta volna. Ösztönösen érezte, melyik pikkely szélébe kapaszkodjon, hová tegye a lábát és hogyan húzza magát följebb. Janzernak már nem volt ilyen egyszerű feljutni. Amíg rá várt, Arlan a hatalmas tojást csodálta. A férfi nyögve térdre esett mellette.

– Fogd azt a tojást.

Arlan átkarolta a tojást és óvatosan az ölébe húzva magához ölelte. Azt gondolta, meleg lesz, vagy legalább langyos, de hideg volt és még annál is nehezebb, mint ahogy gondolta. Janzer egyesével felnyalábolta és Arlan hátára kötötte a legfelső három pikkelyt. A fiú hátát elhúzta a szokatlan súly, de ahogy óvatosan becsúsztatta a tojást a kiszedett pikkelyek helyére, visszanyerte az egyensúlyát. Janzer fújtatott mellette.

– Le kell másznunk és visszajönni, kölyök. Nem bírnék lemászni, ha az én hátamon is lenne — csóválta a fejét a férfi. — Nehezebb, mint hittem.

Arlan felállt, egy ideig próbálgatta a súlyt a hátán, majd megfordult és óvatosan, lassan leereszkedett a fészekből. A szánkó mellett bevárta Janzert, aki zihálva érkezett meg és nagyokat nyögött, amikor levette a pikkelyeket Arlan hátáról és rátette a szánra.

– Kötözd rá — mutatott a két oldalon lógó hevederekre. — Te gyorsabb vagy. Ha végeztél, gyere utánam.

Arlan gyakorlott mozdulatokkal erősítette a szánra a pikkelyeket, majd elindult Janzer után. Huzat csapta meg őket hátulról. Janzer meglepően fürgén sarkon fordult, megragadta Arlan köpenyét és a fiút maga után rántva a barlang fala mellé rohant. Behúzódtak egy kiálló szikla takarásába és onnan nézték, ahogy a bestia súlyos léptekkel négy hatalmas, fekete, karmos mancsán beoldalog. Megszaglászta a fészket, körüljárta, megrázta vöröstarajos fejét. Nagy, sárga szeme világított barna pofájában. Helyezkedett még egy ideig, orrlyukain gőz gomolygott, majd kitátotta a száját. Először gőz csapott ki belőle, majd akkora lángot okádott a fészekre, hogy Arlan a szikla mögött is érezte a forróságot. A fészek felgyulladt, Arlan összegömbölyödött, rettegett és közben legszívesebben ugrált volna örömében, a szíve ki akart szakadni a helyéből. Igyekezett mozdulatlan maradni. Olyan sok idő telt el, hogy a tagjai egészen elgémberedtek, de legalább nem fázott. A fészek lángja lassan elhamvadt, az éjszaka közepe táján már csak az elszenesedett pikkelyek izzottak. Arlan kilesett a szikla mögül. A sárkány az orrával túrt az égett pikkelyek közé, villás nyelvével egy piszkosfehér, ráncosbőrű kissárkányt nyalogatott. A kicsi erőtlenül mozdult, színtelen taraja oldalra fittyedt.

– Beteg a fiókája — mondta ki suttogva Janzer azt, amit addigra már Arlan is tudott. A sárkány böködte még egy ideig a fiókáját, majd amikor odakint derengeni kezdett a hajnal, felkelt az elhamvadt fészek mellől, kisétált a barlangból és légörvényt keltve elrepült. A kicsi még néhányszor felemelte a fejét és csapott egyet a szárnyával, utána nem mozdult, csak panaszosan vijjogva hívta az anyját. Arlan tudta, hogy hiába. A nőstény nem fog visszajönni soha többé, még a környékre sem.

– Haza kell mennünk, kölyök — bökte oldalba Janzer és komoran, lehajtott fejjel odasétált a szánkóhoz. Nézte a három szürkésrózsaszín pikkelyt, majd amikor Arlan bizonytalanul elindult, megragadta a szán kötelét és maga után húzta.

A haza vezető út eseménytelen volt és sokkal gyorsabban haladtak, mint odafelé, pedig rosszkedvűek voltak és a fáradtság ellenére alig tudtak aludni, Arlan fülébe csengett a kissárkány panaszos vijjogása. Janzer rá sem nézett a pikkelyekre, Arlan viszont mindig rajtuk tartotta a szemét és közelebb húzódott a szánhoz éjszaka. Az utolsó nap olvadni kezdett mindenütt a hó, és a nagy latyak és sár miatt kénytelenek voltak egy hosszabb úton menni. Szürkület volt már, mire hazaértek. Levették egymásról a nehéz köpenyeket és kiakasztották a ház előtti póznákra. A szánkót betolták a pajtába.

A házban lerogytak az üres konyhában az asztalhoz és némán bámultak mindketten maguk elé. Egy idő után megérkezett Gabriel.

– Örülök, hogy épségben megérkeztetek — mondta Gabriel és zavartan krákogott. — Voltál otthon, Janzer?

A férfi nemet intett a fejével.

– Előbb… ezt akartam elintézni. És… Már úgyis mindegy. Gondolom. Meghaltak, igaz? — nézett Gabrielre és megrándult a szája.

Gabriel bólintott.

– Két napja. Tegnap eltemették őket. Nem tudták, mikor értek haza és…

– Jobb így. Jobb így — legyintett Janzer és az öklével megtörölte a szemét. — És Ireni?

– Jól van. Ma hajnalban megszületett a kislányom — jelentette be büszkén Gabriel. — Ti szerencsével jártatok?

– Ahogy vesszük — mordult fel Janzer.

– Megnézed a hugodat, Arlan? — fordult felé Gabriel.

Arlan bizonytalanul bólintott. Bement az anyja szobájába és tétován megállt a kecskebőrökből emelt fekhely mellett. Mikor közelebb hajolt, Ireni észrevette és rámosolyott. Apró, pihés fej takarta az anyja fedetlen mellét, a nyakánál egészen kicsi babakéz kandikált ki a takaró alól. Savanyútej szaga és valami ismeretlen, finom illat csapta meg Arlan orrát, amitől zavartan elkapta a fejét és a megviselt bakancsát nézte.

– Örülök, hogy épségben visszajöttél, Arlan — mondta Ireni. A hangja fáradt volt, fátyolos.

– Nem beteg? — kérdezte Arlan, mire Ireni összeráncolta a homlokát.

– Nem, dehogy. Teljesen egészséges és én is jól vagyok.

Arlan bólogatott.

– Láttam a sárkányt — bökte ki. — Láttam, ahogy kikelti a tojását. Aztán elment mert a fiókája beteg lett. Otthagyta meghalni. És nem fog visszajönni. Nem lesz többé pikkely ezen a vidéken. Csak az a három, amit lehoztunk.

Ireni felemelte a fejét a párnáról. Arlan elkapta a tekintetét róla és lopva a kishugára sandított, mielőtt megint a bakancsát bámulta volna.

– Menj, egyél valamit és öltözz át. Biztosan elfáradtatok — mondta végül Ireni, mire Arlan sarkon fordult és visszament a konyhába. Az asztalon égett a pikkelylámpás, Janzer már megivott egy kupa sört és hozzálátott a dermedt kecskeraguhoz, amit Gabriel hozott ki a kamrából. Arlan csak most jött rá, mennyire éhes, de a szokatlan történések felkavarták és jó ideig nem tudott az ételhez nyúlni. Gabriel komoran forgatta az üres söröskupát és a homlokát ráncolva maga elé bámult. Végül Arlan is leült, az ölébe vette az edényt és félig elfordulva kanalazni kezdte. Nem szóltak egymáshoz, amíg el nem fogyott az étel.

– Köszönöm, hogy vendégül láttál — mondta Janzer, mikor az utolsó falatot is lenyelte és az összes sört megitta.

– Ez csak természetes.

– Haza kellene mennem. De nem merek. Nem merek. Nem maradok itt sokáig, Gabriel, csak… még egy kicsit.

Gabriel bólogatott és hallgattak.

– Mihez kezdesz most, Janzer? — kérdezte végül Gabriel.

A férfi vállat vont.

– Nem tudom. Pikkelyszedő vagyok. Máshoz nem értek. Mihez kezdhetnék?

– A városban biztosan találnék neked munkát — mondta Gabriel és belekortyolt a sörébe.

Janzer keserű mosolyra húzta a száját.

– Nem megyek én már innen sehová. Pénzzel nem nekem tartozol a három pikkelyért, hanem Arlannak. Mind az övé. Ő hozta le őket. Ő dönti el, mi legyen velük.

Gabriel Arlanra nézett, mire a fiú a gerendákat kezdte vizsgálni.

– Nem eladók — jelentette ki.

Gabriel bólintott, mint aki nem is számított másra.

– És mi lesz veletek? — kérdezte Janzer. — Elköltöztök?

– Talán. Nem tudom. Attól függ, mit mond most Ireni.

– Vidd el őket innen, Gabriel.

– Arlan — fordult felé Gabriel. — Mit szólnál hozzá, ha a városban élnénk együtt, én, anyád, a kishugod és te?

Arlan a gerendákat nézte a feje fölött.

– Ott elvennék tőlem a pikkelyeimet. Itt akarok maradni.

A férfiak összenéztek.

– Te még csinálhatnál mást, kölyök — mondta Janzer.

Arlan a kabátja szélét gyűrögette és nem válaszolt. Hirtelen tört rá a fáradtság. Sarkon fordult, kiment a pajtába, levette a szánkóról a három pikkelyt és nézte, ahogy valószínűtlenül, szürkésrózsaszínen ragyognak a deszkák résén át besütő hold fényében. Végül leheveredett a szénába és úgy aludt el, hogy a kezét a legszebb pikkelyre tette.