12 nap Katalóniában egy hátizsákkal —9. & 10. nap: Sztenderre rakva

Az első éjszakai mulatság nem maradhatott büntetlenül, a késői kelés és a vele járó tompaság erőteljesen felborította az eddig viszonylag olajozottan működő napirendet, így a Spanyolországban eltöltött kilencedik napunk fő műsorszáma kimerült a barcelonai tengerpart meglátogatásával.

A szállásunktól egy laza 15 perces sétával értünk le a Barcelonata nevű strandszakaszra, ahol különösebb erőlködés nélkül tudtunk a tenger közelében bázist kialakítani magunknak, majd rögtön becsobbani a homokos parthoz képest meglepően tiszta vízbe.

Fürdőzés közben a mellig érő vízből még bőven kivehetőek voltak a tenyérnyi nagyságú halak, akik szüntelenül körülöttünk ólálkodtak. Egy korallzátonyhoz képest persze falusi diszkó, de azért mi így is nagyon élveztük búvárszemüveggel hesszelni őket.

Az órákig elnyúló napozás alapzaját a strandolók körül köröző pakisztáni árusok töretlen “Mojito” kurjantásai adták meg.

Ez a rettentő eseménydús nap itt véget is ért, a sétát hazafelé a már-már minden sarkon felbukkanó hippizenészek muzsikája kísérte.

https://www.youtube.com/watch?v=PJhB-qMgQOk

Hétfőn így mi raktuk sztenderre Barcelonát, másnap pedig ő minket. Történt ugyanis, hogy az előző nap tétlenségét megelégelve gyorsan beszereztük a 3 napos Barcelona Card-ot, amivel korlátlanul használhattuk a helyi tömegközlekedést, 6 nevesebb múzeumba ingyenes belépést, sok más helyre pedig kedvezményt kaptunk.

A barangolást az absztrakt festő, Antoni Tàpies múzeumával szerettük volna kezdeni, de egy cetli az épület kapuján kedvesen tájékoztatott minket arról, hogy június közepéig felújítják a helyet, így egy múzeumot ki is lőttünk a hatból. Azért itt egy szép kép az elejéről:

A közelben volt szerencsére Antoni Gaudí, katalán építészzseni egyik leghíresebb épülete, a La Pedrera, mely egy — elsőre igen furcsának ható — polgári lakóház, melyben a mai napig laknak emberek — attól függetlenül, hogy egy múzeumot integráltak a falak közé.

A belépőjegy elsőre húzósnak tűnt, de annyian ajánlották ezt a helyet, hogy nem hagyhattuk ki és utólag visszatekintve abszolút nem bántuk meg. Ahogy a montserrat-i múzeumban, itt is felettébb hasznos volt a kis audioguide, ami segített rávilágítani arra, hogy ez a Gaudí nevezetű ipse jogosan van géniusznak titulálva.

A La Pedrera homlokzata az utcáról

A jegyeket a belső udvaron lehetett megvenni, ahonnan egyből ki is lőttek minket a tetőre — innen lefelé haladva ismerhettük meg az épületet.

Nekem ettől az egzotikus látványtól és az audioguide-ból szóló zenétől rögtön a buckalakók jutottak eszembe, izgalmas volt végigsétálni a tetőn és nem a rendezetlen lépcsők miatt.

Már ezeken a képeken is látszik az, amiről a padlásszinten sokkal több szó esett, hogy Gaudí rettentő szorgalommal és ugyanolyan ügyességgel “rejtette” műveibe a természet formavilágát, mind esztétikai, mind funkcionális előnyeit átvéve.

A legfelső szint tartószerkezetét például egy kígyó csontvázáról mintázta, a ház belső gangjára néző hajlított vaskorlátok és a fentebb is látható hullám alakú födém a tenger világát hivatottak közvetíteni.

Modell az egész épületről

Gaudí előszeretettel alkalmazott egyfajta fellógatós módszert az épület statikájának/szerkezetének kialakítására, ami nagyjából annyit jelent, hogy egy falapba láncokat erősített és az egészet fejjel lefelé fellógatta, majd tükröt helyezett alá és így kapott teljesebb képet a megvalósítási lehetőségekről.

Találkozhattunk általa tervezett bútorokkal is:

Lejjebb haladva az épület egyik lakását járhattuk körbe, ami az építkezés korszakának megfelelő életteret mutat be:

A múzeumhoz annak rendje és módja szerint tartozik egy frankó kis boltocska is, ahol megfelelő mennyiségű euróért menő kis szuveníreket lehet beszerezni:

A kaland a földszinten ér véget, a szintén egzotikus formavilágú lépcső tövében:

A jeggyel ingyenesen megtekinthető volt még egy Leopoldo Pomés nevű spanyol fotográfus kiállítása is, amit gyorsabb tempóban végigjártunk.

Hogy bepótoljuk az elmaradt Tapiés-t, elmetróztunk a MACBA-ba, a Kortárs Művészetek Barcelona-i Múzeumába, ami mit ad Isten… kedden zárva van.
Az épület előtt ennek ellenére a deszkások zavartalanul tolták az ipart, jól kiegészítették a hely kortárs szellemét.

Rájöttünk, hogy van egy CCCB rövidítéssel ellátott, szintén kortárs szellemiségű múzeumocska a szomszédban, de annyira szörnyű volt, hogy ez a pár sor is méltányosan sok a reklámozására.

Éreztük, hogy Barcelona ma nem tett meg mindent azért, hogy a kedvünkben járjon, úgyhogy feladtuk a harcot és a metrólabirintuson átverekedve magunkat hazaindultunk.

Like what you read? Give Patrik Makrai a round of applause.

From a quick cheer to a standing ovation, clap to show how much you enjoyed this story.