Szicília 1/12 — Egy utazás, amit nem lehetett visszautasítani

A tavalyi év végén volt egy elég komoly Keresztapa-függő időszakom, heteken keresztül szőtte át az estéim a trilógia jeleneteinek újra- és újranézése illetve a film alapjául szolgáló könyv végigdarálása. Az eredmény? A tavaszi hátizsákos nyaralás idei áldozata a vendetta szülőföldje, Szicília lett.

Útitársamként öcsém, Erik szegődik mellém, így ha bármi történik egyikünkkel, rögtön lesz itt egy férfi családtag, aki bosszút álljon érte. Egyébként egy viszonylag aktív, a sziget nagyrészét lábbal és bérelt autóval bejáró útitervet állítottunk össze erre a 10 napos avventura-ra, jöjjön hát az első nap.

Magyarországról a szokásos fapad juttat el minket Catania-ba, a repülés meglehetősen simán megy, ezt Erik 15 percen belül elért nyugalmi állapota is kellőképpen bizonyítja:

Végig tiszta időben repülünk, néhol pazar kilátással, a már bevett szokásként alkalamazott anti-pánik söröm is gyorsan hat, a felétől már én is elkezdem élvezni a magasban röpködést. Az ereszkedés megkezdésekor óriási szürke felhőpaplan tűnik fel előttünk, Szicíliában esik.

Leszállás után rögtön az autókölcsönzőhöz sietünk, hamar kiderül hogy ez egy remek döntés volt, hiszen pár percen belül egy igen türelmetlen és hosszú sor frontvonalává válunk. Az olasz adminisztráció mizériájába máris belekóstolhatunk, a nemzetközi ügyfeleket kezelő cég mindkét operátora egy átlagos magyar általános iskolás szintjén sincs angol nyelvi tudás tekintetében, munkájukat pedig halál nyugalommal (értsd csigalassan) végzik, ami meg kell hagyni bátor hozzáállás, az esőtől átázott, sorbanálló embertömeget tekintve. Végül megkapjuk a kulcsokat, irány a parkoló ahol vár ránk egy igazi olasz mérnöki csoda, a Fiat Panda!

Az autó állapota remek, mintha most gurult volna ki a kereskedésből, Erik a volán mögé vágja magát és már indulunk is neki a 350 km-es utunknak a sziget nyugati felébe. Ahogy keresztülmegyünk Catania városán, megkapjuk az első benyomást Szicíliáról: mintha a Jóisten fogta volna Barcelonát és Miskolcot, majd egy shakerben jól összerázta és kiszórta erre a gyönyörű kis szigetre.

Pálmafák és nyomor. Kedvünket persze nem szegi a látvány, inkább izgalmasan hat. Az autópályán sima utunk van, indexet persze senki sem használ, de cserébe az út jó állapotú és narancsfaültetvények kísérnek minket hosszú kilométereken át.

Félúton megállunk egy pihenőre, „kapuccsó” (így mondja az úriember a capuccinot) és egy félholdalakú, ananásszal töltött péksüti adja meg a löketet az út második felére.

Este 7 körül érkezünk Trapani-ba, ahol egy román hölgytől átvesszük a szállást és már indulunk is be a városba.

Sétánk egy klasszikus mediterrán főutcán vezet végig, macskaköves sikátorok, zöld növények tömkelege, meg a szokásos — tudjátok.

Nem céltalanul bolyongunk, egy kedves kollégám hívta fel a figyelmem egy Calvino nevű pizzériára, ahol állítólag a sziget legjobb pizzáját sütik.

Megtaláljuk a helyet, ami egyébként egy bordélyház volt eredetileg, a benne lévő sok kis egzotikusan elrendezett szobácska validálja ezt. Egy fiatal olasz srác leültet minket egy asztalkához egy üres teremben, majd hamar megjelennek körülöttünk a helyi olasz családok — ez jó jel, gondolom magamban.

Kérünk egy üveg vörösbort, ami roppant jól esik a majd’ két és félezer km utazgatás után.

Erik a pincér ajánlása alapján egy fele paradicsomos. fele sajtos media méretű pizzát kér, én meg fasza gyerekként bevállalom a rustica ai funghi con mozarella-sat, akkor még nem tudva hogy óriási hibát követek el.

15 perc várakozás után megérkezik az áru, egy fémtányér, rajta egy óriási zsírpapír, mely felett természetesen ott terül el az apró katonákra vágott, guszta pizza!

Az első harapásnál érzem, hogy valami nem stimt, majd a pizza felénél már magabiztosan merem állítani, hogy:

  1. ha itt minden ilyen sós, akkor kegyetlen 10 napnak nézünk elébe
  2. biztos hogy nem ez Szicília legjobb pizzája
  3. ez eddigi életem legrosszabb pizzája

A vörösborral folyamatosan próbálom enyhíteni a temérdek sót, de a baj nemcsak ez. A tészta az olcsó Király utcai pizzát idézi fel bennem, a feltétből pedig erőteljesen üt a diszharmónia. Legalább Eriké ehető…

A kellemes élményt megkoronázza, hogy hazafelé bandukolva kimaxoljuk a csontig ázás fogalmát, de szerencsére a hangulatunk jó, várjuk a holnapot és a jó időt.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.