I blow the clouds!

Ugribugri

Mondhatnám, hogy mint a XXX filmben olyan volt ez a nap, de mivel Vin Diesel nem volt itt, és sokkal jobb volt a forgatókönyv, ezért nem aludtam be!

Hogyan lehet szavakkal kifejezni azt az élményt, amikor szabadesik az ember a föld felé… hát ezen jó sokat gondolkoztam, és az a helyzet, hogy nem lehet! Ezt mindenképpen át kell élni!

Persze vannak fényképek, meg videó de engem kiráz a hideg akárhányszor újrapörgetem őket, mert felhoznak valamit ami ott szunnyad mindenkiben, és csak akkor szabadul fel amikor a hihetetlen mennyiségű adrenalin felébreszti, kicsalogatja a mélyen szunnyadót a barlangjából, és az ember száján át kilöki a szervezetből!

Röviden összefoglalva, életem egyik legjobb élménye, és bátran ajánlom mindenkinek, hogy tapasztalja meg, mert teljesebbé válik az biztos!

Bővebben kifejtve óriási izgulással kezdődik, jó is, hogy én vezettem le Kecskemétre, mert így legalább nem izgultam annyira szanaszéjjel magam, hanem csak úgy módjával, mert az utat is kellett figyelni.

A reptéren már nagyon bennem volt a para, de állítólag kifelé nem annyira látszott. Aztán beöltözés pár szóban elmondják mi is lesz, és lassan kezdődik, amint a repülő visszatér a földre.

Akkor csapjunk is bele!

Ott sétálunk a mező szélén, integetünk a kamerának, és elindulunk a gép felé. Pózolás, tankolás és már mehetünk is. Laza 20 perces út amíg felérünk 3500 mondom még egyszer 3500 méter magasra!

Persze közben sztorizgatás, meg ámuldozás van, mert ilyen közel még sohasem voltam a felhőkhöz. Persze utaztam már utasszállítón, de az más! Vékony plexi választott csak el tőlük ezúttal, és a kis gép igen kényelmes volt, valamint megnyugtatólag rázkódott, mígnem felértünk a célegyenesbe.

Már előre szóltak, hogy akkor szokott jönni a nagy félelem, mikor kinyitják az ajtót, mert jön a süvítés, szélrobaj, rázza tépi az embert, hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg egy kicsit sem. Pont olyan az érzés, mintha utaznál kocsival 120-al, letekert ablak mellett. Csak kicsit magasabban. Szóval annyira nem vészes. Aztán az instrukcióknak megfelelően lábak ki a kilépőre, hevederek megfog, majrévas elenged, és innentől bábuként egy mosoly még oldalra a kamerának, és ugrás!

Aztán jön az aminek jönnie kell! 37–45 másodpercig. Hát ezt meg sem próbálom leírni. Annyit mondok csak, hogy átrepültünk három felhőn is. És az a látvány, hogy jön a felhő átsuhansz rajta, és az alján kibukkansz, hát semmihez nem hasonlítható! Gyerekkori álmom vált valóra!

Biztosan megkönnyeztem volna, ha az érzékszerveim ura lettem volna ott és akkor de nem. Aztán egy könnyed rántás, és lebegés.

Akkor még mindig próbáltam felfogni. Hogy éppen most zuhantam 2000 métert! És amíg kedélyesen szálldogáltunk sikerült meglovagolni pár felszálló ágat, úgyhogy párat még köröztünk a reptér felett, mielőtt gatyaféken landoltunk volna.

Most amikor írom akkor is újra átélve borzongató, de hihetetlen érzés!

Kellett egy 20 perc utána, hogy lecsillapodjak a gyermeki örömből, és csak élvezzem a napból hátralévő időt!

Ezúton köszönöm a Tandemcentrumnak, és persze ezen kerek világ legfaszább barátnőjének!

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.