Bali: SilentDisco és a felejthetelen Lembongan sziget

ez a tag: elvan

Hétfőn hajnalban a búcsúzkódás sokkal fájdalmasabb volt mint vártam, a rutin szerű életem lezárása és a családom hátra hagyása mellett a magánytól való félelem feldolgozás volt a legnehezebb. Mikor a gép a levegőbe emelkedett erősen küszködtem a könnyeimmel, de végül csak kibírtam valahogy. Nos, ehhez képest még 5 nap se tekt el, de már annyi élmény ért, hogy a rossz érzések és szorongások legkisebb morzsája sincs bennem. A jó dolgok mellett persze szerencsétlenségek is értek — ez alap, ráadásul nem is akármilyenek így először hadd legyek túl ezeken:

  1. a telenoros SIM kártyám tegnap beadta a kulcsot. Szuper, tök jó, hogy készültem tartalék SIM-el, de ebben az esetben nem sok hasznát vettem, így máris szülői segítségre volt szükségem. Az új SIM elvileg már úton van. Több mint fél napom ment el a szervezkedéssel.
  2. az 1 hónapos laptopom kiesett a táskámból, de úgy, hogy még a csempe is szilánkokra tört. Egészen hihhetetlen módon — ugyan megsérült — de működik. Ha most ez nem egy macbook lenne, hanem valami műanyag masina, akkor nem 18-án, hanem már tegnap mehettem volna Szingapúrba másik gépet venni.
  3. a mai, egész napos túrára sikerült 1db telefonnal elmennem, ugyanis a fényképezőmet otthon felejtettem és a szintén zsír új goprom pedig memoria hibára panaszkodva be se kapcsolt. Nice.
    leégett a homlokom

Ezeken túllendülve viszont következzenek az igazi élmények:

Tegnap éjjel volt szerencsém részt venni egy egészen különleges, számomra teljesen ismeretlen műfajú buliban: Silentdisco, biztonsan sokan ismeritek, nekem eddig kimaradt. Már az érkezéskor le voltam nyűgözve. A helyszín egy 5 csillagos hotel, melyhez még csak hasonlót se láttam korábban. Kb. 200m bambusz allé kivilágítva, de úgy, hogy vagy 5x megálltam csak azért, hogy installáljam a látványt. Aztán, ahogy szép lassan beljebb mentünk jött a többi gyomros. Szavakkal nem igazán tudom átadni amit ott láttam, a napokban vissza megyek majd és körbe fotózom az egészet. Szóval tátott szájjal beljebb kerültem, majd markomba nyomtak egy jókora méretű fejhallgatót, melyen 3 csatorna közül lehetett választani, attól függően, hogy milyen stílusú zenére szeretnék pumpálni. Egészen mókás látvány, ahogy a bulibárók fejükön ezzel a hegyomlással szeletelnek, közben pedig a DJ 110%-on pörgeti a színészkedést a pult mögött. Tetszett na, de talán a legfantasztikusabb az volt, hogy a fejhallgatót levéve a csendet kizárólag az óceán zúgása törte meg, mivel az ott volt mögöttünk. Elmorzsoltam pár könnycseppet, na.

Nagyjából 4-re értem haza, így bőven volt még 2–3 órám aludni a másnapi egész napos hajós túráig.

Még az indulásom előtt nagyjából 1 héttel részt vettem egy előadáson, ahol elhangzott, az az álíltás, hogy a Dojo Bali közösségi iroda sznob és igazából a “coolságon” túl nem nagyon nyújt semmi mást. Nos ezt én 3 ott töltött nap és egy egész napos “csapatépítő” után erősen cáfolnám, sőt!

Az emberek imádnivalóak, nyitottak, érdeklődőek, befogadóak, segítőkészek és álalti jófejek, ráadásul egymás hegyén hátán jönnek a meetupok és programok. Sokkal könnyebb így bekerülni a vérkeringésbe, mint egyedül kuksolva valamelyik kávézőban. Nekem az itt nem pálya.
Szóval ezzel a csapattal és 2 hajóval indultunk ma reggel útnak Lembongan szigetére snorkelingelni és sziklaugrani.

Az indonéz srác nem kímélte a járgányt, a 2db V8-as erőmű úgy röpítette a hajót, hogy alig bírtunk rajta maradni. Még sose mentem ilyen gyorsan hajóval, így már ez is óriási fless volt, sőt akkora, hogy még az se tudta beárnyékolni, hogy nem találtam a táskámban a fényképezőmet valamint a gopromat bekapcsolva a memory cluster error üzenet fogadott.

Hát jóó, maradt a telefon, de az meg fél napnál nem bírja tovább. Nagyjából 40 perc száguldás után megérkeztünk a szigetre, mely végre pont azt a látványt nyújtotta, mint amiket neten találni Baliról és a környező szigetekről. Gyönyörű zöld korallok, homokos tengerpart, advanced indonéz feeling. Megnéztük a halakat és az egyéb élőlényeket a vízben, majd konstatálva, hogy ez így rendben van felmentünk a domboldalra, ahol egy hatalmas medence és koktélok fogadtak bennünket. Ettünk ittunk, pózoltunk, drónoztunk egy darabig, majd motorra ültünk és átmentünk a sziget másik felére.

Nem bírtam megállni, fél kézzel vezettem a másikkal kameráztam, közben pedig szakadtam a röhögéstől, mivel a motorok állapota, ereje és a rajtük ülő egyedek aránya nem éppen stímmelt. Vártam a pillanatot, hogy az előttem haladó kiberkula scooteren kínlódó 2 benga diginomád alatt 2északadjon a vas. Végül perszene csodával határos módon nem szakadt, sőt az összes kibírta, pedig olyan utakon mentünk, ahol még lábbal is vigyázni kell.

Íme a videó:

Teljesen más világ ez kérem, úgy éreztem magam, mintha a natgeó egyik műsorába cseppentem volna, live. Innentől kezdve további konstans habzsidőzsi olyan csodálatos helyeken, amelyeket eddig csak mazagizonkban és tv-ben láttam. Ugráltunk jó magasról, ettünk, ittunk, pancsoltunk, majd este a naplemente előtt visszatértünk a hajókhoz. A vissza úton végig a tetőn kapaszkodtam, ami így a nap végén csak hab volt a tortán. Az órási narancssárga lenyugvó nap, az óceán végtelensége, a hatalmas hullámok és a szágudás együtt végleg megpecsételte napot.

Tudnék még írni, de így is túl hosszú lett, még gyakorolnom kell az írást, sok-sok éve (vagy inkább még soha?:D) volt utoljára olyan élethelyzet, mikor hasonló jellegű szöveget rögzítettem volna,..vagymi..

Hamarosan ismét jelentkezem!

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.