Bali: SilentDisco és a felejthetelen Lembongan sziget

ez a tag: elvan

Hétfőn hajnalban a búcsúzkódás sokkal fájdalmasabb volt mint vártam, a rutin szerű életem lezárása és a családom hátra hagyása mellett a magánytól való félelem feldolgozás volt a legnehezebb. Mikor a gép a levegőbe emelkedett erősen küszködtem a könnyeimmel, de végül csak kibírtam valahogy. Nos, ehhez képest még 5 nap se tekt el, de már annyi élmény ért, hogy a rossz érzések és szorongások legkisebb morzsája sincs bennem. A jó dolgok mellett persze szerencsétlenségek is értek — ez alap, ráadásul nem is akármilyenek így először hadd legyek túl ezeken:

  1. a telenoros SIM kártyám tegnap beadta a kulcsot. Szuper, tök jó, hogy készültem tartalék SIM-el, de ebben az esetben nem sok hasznát vettem, így máris szülői segítségre volt szükségem. Az új SIM elvileg már úton van. Több mint fél napom ment el a szervezkedéssel.
  2. az 1 hónapos laptopom kiesett a táskámból, de úgy, hogy még a csempe is szilánkokra tört. Egészen hihhetetlen módon — ugyan megsérült — de működik. Ha most ez nem egy macbook lenne, hanem valami műanyag masina, akkor nem 18-án, hanem már tegnap mehettem volna Szingapúrba másik gépet venni.
  3. a mai, egész napos túrára sikerült 1db telefonnal elmennem, ugyanis a fényképezőmet otthon felejtettem és a szintén zsír új goprom pedig memoria hibára panaszkodva be se kapcsolt. Nice.
    leégett a homlokom

Ezeken túllendülve viszont következzenek az igazi élmények:

Tegnap éjjel volt szerencsém részt venni egy egészen különleges, számomra teljesen ismeretlen műfajú buliban: Silentdisco, biztonsan sokan ismeritek, nekem eddig kimaradt. Már az érkezéskor le voltam nyűgözve. A helyszín egy 5 csillagos hotel, melyhez még csak hasonlót se láttam korábban. Kb. 200m bambusz allé kivilágítva, de úgy, hogy vagy 5x megálltam csak azért, hogy installáljam a látványt. Aztán, ahogy szép lassan beljebb mentünk jött a többi gyomros. Szavakkal nem igazán tudom átadni amit ott láttam, a napokban vissza megyek majd és körbe fotózom az egészet. Szóval tátott szájjal beljebb kerültem, majd markomba nyomtak egy jókora méretű fejhallgatót, melyen 3 csatorna közül lehetett választani, attól függően, hogy milyen stílusú zenére szeretnék pumpálni. Egészen mókás látvány, ahogy a bulibárók fejükön ezzel a hegyomlással szeletelnek, közben pedig a DJ 110%-on pörgeti a színészkedést a pult mögött. Tetszett na, de talán a legfantasztikusabb az volt, hogy a fejhallgatót levéve a csendet kizárólag az óceán zúgása törte meg, mivel az ott volt mögöttünk. Elmorzsoltam pár könnycseppet, na.

Nagyjából 4-re értem haza, így bőven volt még 2–3 órám aludni a másnapi egész napos hajós túráig.

Még az indulásom előtt nagyjából 1 héttel részt vettem egy előadáson, ahol elhangzott, az az álíltás, hogy a Dojo Bali közösségi iroda sznob és igazából a “coolságon” túl nem nagyon nyújt semmi mást. Nos ezt én 3 ott töltött nap és egy egész napos “csapatépítő” után erősen cáfolnám, sőt!

Az emberek imádnivalóak, nyitottak, érdeklődőek, befogadóak, segítőkészek és álalti jófejek, ráadásul egymás hegyén hátán jönnek a meetupok és programok. Sokkal könnyebb így bekerülni a vérkeringésbe, mint egyedül kuksolva valamelyik kávézőban. Nekem az itt nem pálya.
Szóval ezzel a csapattal és 2 hajóval indultunk ma reggel útnak Lembongan szigetére snorkelingelni és sziklaugrani.

Az indonéz srác nem kímélte a járgányt, a 2db V8-as erőmű úgy röpítette a hajót, hogy alig bírtunk rajta maradni. Még sose mentem ilyen gyorsan hajóval, így már ez is óriási fless volt, sőt akkora, hogy még az se tudta beárnyékolni, hogy nem találtam a táskámban a fényképezőmet valamint a gopromat bekapcsolva a memory cluster error üzenet fogadott.

Hát jóó, maradt a telefon, de az meg fél napnál nem bírja tovább. Nagyjából 40 perc száguldás után megérkeztünk a szigetre, mely végre pont azt a látványt nyújtotta, mint amiket neten találni Baliról és a környező szigetekről. Gyönyörű zöld korallok, homokos tengerpart, advanced indonéz feeling. Megnéztük a halakat és az egyéb élőlényeket a vízben, majd konstatálva, hogy ez így rendben van felmentünk a domboldalra, ahol egy hatalmas medence és koktélok fogadtak bennünket. Ettünk ittunk, pózoltunk, drónoztunk egy darabig, majd motorra ültünk és átmentünk a sziget másik felére.

Nem bírtam megállni, fél kézzel vezettem a másikkal kameráztam, közben pedig szakadtam a röhögéstől, mivel a motorok állapota, ereje és a rajtük ülő egyedek aránya nem éppen stímmelt. Vártam a pillanatot, hogy az előttem haladó kiberkula scooteren kínlódó 2 benga diginomád alatt 2északadjon a vas. Végül perszene csodával határos módon nem szakadt, sőt az összes kibírta, pedig olyan utakon mentünk, ahol még lábbal is vigyázni kell.

Íme a videó:

Teljesen más világ ez kérem, úgy éreztem magam, mintha a natgeó egyik műsorába cseppentem volna, live. Innentől kezdve további konstans habzsidőzsi olyan csodálatos helyeken, amelyeket eddig csak mazagizonkban és tv-ben láttam. Ugráltunk jó magasról, ettünk, ittunk, pancsoltunk, majd este a naplemente előtt visszatértünk a hajókhoz. A vissza úton végig a tetőn kapaszkodtam, ami így a nap végén csak hab volt a tortán. Az órási narancssárga lenyugvó nap, az óceán végtelensége, a hatalmas hullámok és a szágudás együtt végleg megpecsételte napot.

Tudnék még írni, de így is túl hosszú lett, még gyakorolnom kell az írást, sok-sok éve (vagy inkább még soha?:D) volt utoljára olyan élethelyzet, mikor hasonló jellegű szöveget rögzítettem volna,..vagymi..

Hamarosan ismét jelentkezem!