Kicsit későn indult el a találkozók sora, hiszen mind az ötünk részvétele szükséges volt, de Karácsony után (2014.XII.28.) ez is sikerült. Az addig viszonylag enyhe tél ekkor vált szigorúbbá egy szikrázóan hideg, de napfényes napon találkoztunk.

A sorban az első találkozó volt, nem meglepő, hogy később többen vallottak kisebb bizonytalanságról, hogy mit várhatnak a többiektől, odaérünk-e, ki mit, hoz stb. A keleti égtáj helyszíne elég rendhagyó választás lett. Bea javaslata alapján egy régi zsidó temetőt választottunk. A helyszín megközelíthetősége sem átlagos: a volt józsefvárosi kínai piac mögötti a Salgótarjáni útnál, a magas falakkal övezett temető bejárati épületénél találkoztunk, ekkor említésre méltó késés nélkül. Regénybe illő kapu, épület és egy gondnok fogadott, akinek viselkedésén lehetett érezni a hely letagadhatatlan befolyását.

Séta közben fedeztük fel a helyet, engedtük hatni különleges hangulatát.

A spontaneitás jegyében hagytuk, hogy ráérezzünk a megfelelő áldás-helyszínre.

Itt szabadon kialakítottunk egy oltárt a hozott kellékekből, volt, amit a feladat javasolt, és volt több személyes tárgy is. Rendeztük a mandala talaját és megtisztítottuk a teret füstölővel, fohászokkal. Amikor azt éreztük, hogy rendeződött az energia és itt az idő, körbe álltunk és megfogtuk egymás kezét.

Ebben kifejezetten támogató volt a helyszín elhagyatott csendessége, és mélyebb elhelyezkedése is. Többen egyfajta, az együttlét által katalizált kitágulást éltünk meg a tudatunkban, és arany fényhez hasonlatos ragyogást, a szentség érzését. Érdekes kihívást hozott, hogy egy fiatal pár bukkant fel közben. Az áldás szentségét Bence az “Erdő…” áldásdallal, Gábor felajánló imával zárta.

A találkozóval kapcsolatban többen a helyszín különlegességét és azév vége felé hangsúlyos mulandóságot emeltük ki, néhányan némileg személyesen érintve érezték akár a zsidó gyökereiket. A szertartásra a nyitottság, természetesség jelzőit használtuk legtöbben, egyikünk a komolyabb koncepciót hiányolta kissé, ezzel együtt azért látomása támadt. Ez a nyitott, gördülékeny kezdet remek alapot teremtett az elkövetkező találkozóknak.

A kilátó elhanyagolt, összegraffitizett közvetlen környezete kevésbé volt támogató, mint a Zsidó temető nyugalma, ám egy egyszerű oltár építése és meditáció közben mély jelenlétet, szentséget tudtunk megélni. Ez az igazi városi jógis helyszín lehetőséget adott arra, hogy meditációnk közben magasabbról rálássunk a városra. Könnyű volt itt megélni, hogy a város áldásban részesül. Az első helyszínen még meglévő “mit hogyan kellene” elképzelések már kevésbé jelentek meg, egyik-másikunknál még feljött ugyan, de nemsokkal utána elengedődött. Többünknél indult el magától az aranyfény gyakorlat.

A szertartást könnyedséggel éltük meg és sok-sok örömmel. Végül felajánlottuk minden lény javára mindazt a jót ami akkor, ott megjelent.

Az odaúton egy cinege énekelve kísért egy darabon, fáról-fára röpdösve. Ez a szertartás a víz jegyében telt: alulról felülről és oldalról is jött a víz. Tudtuk, hogy vízpartra jövünk, elhatároztuk, hogy vízszertartást tartunk, de arra nem számítottunk, hogy ilyen hideg-szeles-esős idő lesz. Külön kaland volt eljutni a sziget végébe és megtalálni a helyszínt. Végül a part menti hódrágta fák közé húzódtunk és kerestünk egy nagyjából szélvédett helyet. A víz Istennő energiája különleges hangulatot varázsolt.

Közben szemerkélt az eső, a Mindenség áldása is velünk volt. Egy nagy kép köré építettük fel a szentélyt, de ma mindent átrendezett a szél, a mécseseket pedig még a tartóban is elfújta.

Bekevertük a campát, meditáltunk és felajánlásokat tettünk. A szertartás idejére az eső alábbhagyott, mintha a természet is ránk figyelne.

A meditációk viszonylag rövidek voltak,de már az előkészületek,a helyszín megtalálása, az oltárépítés is meghatározó volt számomra. A szertartások utáni napokra és hetekre is hatással volt az a szentség, ami szinte a semmiből pillanatok alatt megteremtődött!

Bence szépen énekelt, nagyon örültem, hogy megint készült egy dallal. Itt éreztem először, hogy együtt vagyunk, hogy ötünk energiái nem csupán összeadódnak, hanem felszórzódnak és mindannyian jelen vagyunk.

A végén arra gondoltam, hogy ez a dharma munka olyan, mint egy hétvégi ünnep, megnyitotta a szívünket egymás felé, a város lakói felé. Most már a kopaszi gáthoz is füződik még egy szívbéli emlékem.Azt is itt értettem meg, hogy ugyan mennyire mások vagyunk mi gyakorlók, de emelett meg mennyire ugyanolyanok. Mindannyian, még ha az életben akár lehet, hogy idegesítenénk is egymást, hogy sok lenne közöttünk a véleménykülönbség, akkor is: a szívünk mélyén, ha nem beszélünk róla, a valódi, fontos dolgok kapcsán egyetértünk és egy a vágyunk.

Végül szokás szerint énekkel és felajánlással zártuk az összejövetelt.Ezután az eső újra eleredt, sőt még erősebben esett, mint előtte.

A margitszigeti domonkos rendi apácakolostor romjaihoz indultunk, de egy rendezvény miatt nagyon sok ember járt arra és úgy döntöttünk, hogy visszasétálunk a romtemplomhoz. Mint minden alkalomra erre is jellemző volt az egyszerűség, az egyértelműség. Közben felfedeztük, hogy a fal alatt két fűzfa van, és az egyik alatt rengeteg a szemét. Nosza elhelyeztük az oltárt a másik alatt, de közben ezt is kitakarítottuk. Visszacsengett az előző napi erdőtisztítás…

Bence Vajrapanival tisztította a teret és elhozta az oltárhoz a Shawshank redemption-ból az Önfeladás képét. Valahonnan került díszes kendő is alá, mécsestartó, virág, füstölők, minden ami kell. Ez volt az utolsó állomásunk, a csapat már összeszokottan rakott össze mindent.

Megtisztítottuk a helyszínt és közösen összeállítottuk az oltárt egy fa lábához. A rom, még egyetlen álló fal biztonságot adott a szertartáshoz. A meditáció közben fényes fehéres-aranytölcsér jelent meg a körben. Tovább fokozta az intenzitását a többiek meditációja.

A szigeti alkalom volt a legkönnyedebb, legjobb kedvű számomra. Nem kihagyható, hogy ehhez Árpi és Marcell is hozzájárult, ahogy megáldotta jelenlétével a szertartást. — Járay Gábor”

Minden Dharma munka állomásunk önmagában egy tanítás volt, ha sikerült odafigyelni, jelen lenni és még inkább: engedni. Ha nem azzal voltam elfoglalva, hogy mi történik kívűl, ha úgy közelítettem meg, mint egy nagyvadat a dzsungelben: csöndben és figyelve, figyelmet szentelve neki akkor észrevételnül feltárta magát és súgott is valamit. Így volt ez a margit szigeti állomásunkkal is. Fantasztikus, hogy végig részt vett velünk egy gyerek, Marcell. Árpi és Bea gyereke, iszony aranyos volt, neki és nekünk is nagyon jó napunk volt! Vele együtt végeztük a szertartást és erősítette az áldásunkat. Egy gyerek mindig áldás, erre könnyű ráérezni. Végig nevetett, önfeledten. Átsugárzott ránk a mesterkéletlensége. Egy kicsit ez a tisztaságát tettük bele az áldásba, ezért meg tudott jelenni egy meghittség, egy önfeledt, humoros mosolygás. A végére összefort a csapatunk, és távozva a szigetről éreztem: ez volt az utolsó állomás, hiányozni fog Dharma munka, a hétvégi dharma társak. Szerencsés, akinek jutott az áldásunkból!

Kedves Mestereink! Ajánjluk Nektek a Dharma munkánkról készült fotók megtekintését: https://plus.google.com/photos/104196382080845420510/albums/6105742387191500641?authkey=CK-lyN-SwZS0WA