Éljen a Párt!

Az örökös miniszterelnök, akinél a haza nem lehet ellenzékben.

(A választási skizó-sorozatból, 2002. áprilisa)

Mindannyiunkat maga alá temetett a választási őrület.

Vasárnap A. ki akart szakadni nyomasztó kampányból. Lynch Mulholland Drive-ját választotta. A hosszú főcím alatt ült a sötétben. És a zsúfolt nézőtéren négy oldalról hallatszott a suttogás, pártnevek röpködtek, meg hogy nemzetgyűlés. Folyt a választási totó. Nem lehetett a politikától megszabadulni. A film alatt sem volt menekvés. Parázott még a vége-főcím után egy órával is.

Azt vizionálta, hogy ahogyan Lynch két órára a „rettegés mintázatára” próbál hangolni egy mozinyi nézőt, ekként folyik itt már hetek óta a fékevesztett harc az agyakért. Hogy azonos pártmintázatra rendezzék be minél többünk agyat. Mint a spamben terjedő imalánc felhívása, hogy minden nap ugyanabban az órában minél többen imádkozzanak az első fordulós eredmények megváltoztatásán. Meg a vasalóból is ömlő politikusok. Akik ugyanazokat az üzeneteket mantrázzák, hogy „nem szavazták meg”, meg hogy „kell még egy ember”. És az unalmas cáfolatok, rágalmak és viszontválaszok. Az óverdózisig.

“Elvakult hatalomvágytól fűtve retorikájával ekkor tette meg az első karakteres lépést a magyarság végzetes megosztása felé” — BDK

B. öntapadós matricákat vett méterszám. Az első forduló után ráírta vastag fekete filccel, hogy BUKTA. Jártában keltében ragasztott egyet-egyet a másik párt választási plakátjaira.

Minden ismerősét felhívta C., hogy kire szavazott. És bárkit képes volt 20 percen át agitálni, hogy változtassa meg nézeteit, mert kell még egy ember neki. A jövőjük forog kockán. Nem lehetett máshogyan leszerelni, csak ha megadta magát neki a telefon túlsó végén, hogy rendben, a jövőre fogok szavazni.

Teljesen elhatalmasodott D.-n a választási őrület. Optimista becslés szerint az ébren töltött idejének 85 százalékát nyelte be a politika. Ha szigorúbb volt önmagához, akkor 90 felé ment ez az arány. A drog és alkohol mellé beült agyába a Párt. Folyamatosan tájékozódott: a gépe állandóan be volt kapcsolva és szörfözött a híroldalakon, a kampányleveleket és más spameket, meg az sms-eket azonnal küldte tovább. Napközben felváltva hallgatta a Pannon, az Infót, meg a Klub rádiót. Este a telefont is kikapcsolta, ha ismételték Orbán beszédét a Testnevelési Egyetemről. Éjszaka ivott és politizált, és csak azt üvöltözte a közparkokban, hogy Éljen a Párt! És gyakran már ő sem tudta melyik.

Hofi temetése volt E.-nek a nemzetgyűlés. Meg volt győződve róla, hogy valóban Orbán keddi „veszélyben a haza beszédén” izgatta fel magát annyira, hogy éjszaka meghalt. Terjesztette azt is, hogy Hofi úgy kommentálta volna a saját halálhírét, hogy nagy sietségében másfél héttel korábban ért az urnához.

F. kiment a nemzetgyűlésre, hogy nyugodtan adja voksát a baloldalra. Többen óvták, hogy nehogy baja essen kokárda nélkül. Meglepődött, hogy a tömeg perifériáján mennyi jó arcú polgárt látott. Jó csajok, jó pasik. Jól öltözöttek, vidámak, lelkesek. Haverok házibulit is szerveztek a környékre az esemény alatt, mert cimboráik ingyen tudtak felvonatozni vidékről. Sörrel a kézben sétáltak, és azonnal kérdezték, hogy van-e nála dzsanga, majd vissza is kérdeztek, hogy ha nincs, ők sodorhatnak.

Utána megivott még egy sört egy közeli étteremben, ahol öltönyös gengszter percenként akart felpattanni a csülök mellől, hogy kimegy és megver egy kokárdást. E.-nek ez volt az igazi választási skizó, a kinti jóarcú tömeg, amelynek tagjaival semmiféle politikai közösséget nem tud vállalni, és a százhúsz kilós gengszter, akivel pedig minden politikai kérdésben egyetért. Valaki vitatkozni próbált a nagyhangú vendéggel, hogy nem mindegy neki, hogy ki van kormányon, ha ott áll a hely előtt a Mercédesze. „Eszednél vagy? — bődült el — ’98-ig 600-as SEL-el jártam, ez meg egy szaros 400-as.”

F. gyermeke haza jött az óvodából és elmesélte, hogy az óvónéni elbeszélgetett velük a választásról és azt tudakolta a gyerekektől, hogy melyik pártra szavaztak a szüleik. A csemete nagyon gondterhelt és izgatott volt, hogy őszintén kíváncsi, tényleg mondják meg neki: a mideszre vagy a szofikra szavaztak-e?

Tetszettek volna belőlem klientúrát építeni! — sértődött meg J., és dühében a másik Pártra szavazott.

Megháborodtak maguk? — csattant fel Ali, a végtelenségig kedves és türelmes hegyalja úti libanoni kereskedő. A rendszerváltás óta működteti vegyeskereskedését, mindenkit ismer a környéken, és viszont. Mindent beszerez, minden üveget átvesz és még folyton apró ajándékokkal is kedveskedik vevőinek: gyerekeknek cukor, húsvétkor tojás, dohányosoknak öngyújtó, nőnapkor virág. Április közepén egy nagy csokor szegfűhöz jutott. Vesztére. Egy-egy szálat adott a számla mellé hölgyvásárlóinak. Mígnem kokárdás öregasszonyok egy csoportja felháborodottan követelte, hogy azonnal fejezze be a vörös szegfűk osztogatását, az ellenséges pártpropagandát. — Hagyjanak engem békén — dohogott a kasszánál, amikor nem volt vevő –, tudják, hogy nem foglalkozom politikával, de ebből már elég, ki hallott még ilyen országról, ahol egy párt hívei nemzeti lobogó alatt vonulnak fel, gátlástalanul kisajátítják nemzeti szimbólumaikat, mint a kokárdát, és engem kommunistáznak, mert virágot merek adni vevőimnek. Hazaviszem mindet a feleségemnek, hadd örüljön legalább ő.

Baja Feri az isten! — ezzel üdvözölte kivirult liberálbolsi ismerőseit L. április 8-ától. Erre a Pártra szavazott ő is, de a választás éjszakájának eufóriáját beárnyékolta, hogy az egyik győzelmi szózatot nem tudták olyan kameraállásból mutatni, hogy ne lógjon be a képernyőre a zsurki vodkagyár hősének feledhetetlen frizurája. Őt, meg a Nagy Sanyit kell majd hallgatnia és látnia, ha visszajönnek. Túlnyerik majd magukat, aztán jöhet Dévényi Tibusz és Korda Gyuri is. Mindegy. Tudta, hogy a második fordulóra is elmegy, és ha ilyen szellemóriások, és az erkölcs feddhetetlen bajnokai közül kell választania, akkor is inkább Rogán Tóni és Kosztolányi Dénes húzzon balra el.

Könnyen született budai fiatalemberek társasága úgy tudja, hogy kormányváltás esetén barátjuk M. nagyon befolyásos tisztség várományosa. Ráadásul születésnapja épp a két forduló közé esett. Valaki kitalálta, hogy dobjanak össze annyi pénzt, hogy együtt egy nagyon komoly, nagyon drága ajándékot adhassanak neki. Titkon persze többen azon aggódtak, ha mégsem a másik Párt nyer, akkor kidobott pénz, külön-külön a bedobott összeg töredékéért vehettek volna neki vicces ajándékokat, meg márkás italokat.

N. cége projektjének befejezéséhez –, hogy tisztes haszonnal kiszállhasson az üzletből is — nem kapta meg a beígért milliókat. Kivárnak a döntnökök. Hogy a választások után fennmaradó időben még hová szivattyúzhatják a mozgatható pénzt. N. a tavaszi térdepeltetésén túl rossz szót nem szólhat a kormányzatra, mert a projekt fejlesztése közben már nem kevés állami támogatást kapott. Ahogy mondta elégedetten: „még segget sem kellett nyalnom érte”. Ült a kampánycsend éjszakáján a bárpultnál, ahol egyedül készült inni, és csak ennyit mondott a hogylétét firtató ismerős kérdésére: „négyévi munkám, a teljes egzisztenciám múlik ezen a választáson. De nem bírok rájuk szavazni.”

Sós B. Péter


Volt talán XYZ is, de azokat nem találtam meg. Emlékeim szerint ez a szöveg nem jelent meg a Népszabadságban, ilyen 2002 áprilisában írhattam. Az emlékezetes Testnevelési Egyetemi Orbán beszéd és a rákayphillipes kétmilliós nemzetgyűlés után. Aki nem emlékezne rá, vagy fiatal volt még akkor: fordulópont volt ez a választások történetében, OV ekkor próbálta ki először riogató, gyűlöletkeltő, megosztó hangját. A miniszterelnök azzal riogatott, hogy amennyiben ellenfelei kerülnek hatalomra, úgy visszatér a bűnözés, a külföldi bűnbandák uralma. A polgári erők kormányzásának vége a közbiztonság gyors romlását, s a kábítószer-kereskedelem elszabadulását jelentené. (Áder rátett egy lapáttal utána, hogy a börtönökben mindenki a szocikra szavaz.) Volt még némi hazaárulózás is. Természetesen. Közeli ismerőseim szinte pánikba estek ettől a hangnemtől, Bächer Iván egykori barátom/kollégám azonnal diktatúrát és náciveszélyt szimatolt. Jó érzékkel, csak még 2010-ig kellett rá várni. Mit mondhatnék erre 2016-ban: ugye, ugye!

Orbán Viktor megbukott — az én szememben még 2002-ben, amikor a Testnevelési Egyetem előtt elmondta hírhedett beszédét a két választási forduló között.

Elvakult hatalomvágytól fűtve retorikájával ekkor tette meg az első karakteres lépést a magyarság végzetes megosztása felé.” — BDK.