Bächer Iván: Az első árulás
1967. április 18-a volt.

Gold Mihály délelőtt tízkor ébredt.
Fütyült, jellegzetesen, ahogy szokott. Megkapta a kávét és az újságokat. Pár korty kávé után átnézte a sporthíreket, majd a napi híreket, majd a zenekritikát, ami az ő három nappal előbbi koncertjét nyugtázta. “Tolmácsolásának csúcspontja a mű lassú tétele volt. A mozarti zene sűrű, szenvedélyes drámaiságát Gold beeethoveni hőfokra hevítette, hiszen ez a tétel is szinte már Beethoven nagy zongorarecitativóit előlegezi. A nyitótétel kissé bátortalannak tűnt, különösen…”

Itt tartott az olvasásban Gold Mihály, amikor felesége az ágy szélére ült és megfogta kezét.
– Mi van?
– Misikém, El kéne döntenünk, mi legyen a gyerekkel.
– Miféle gyerekkel?
– Hát a Jenővel.
– Hogyhogy mi legyen?
– Hát… át kellene… át kell vinni másik iskolába.
– Minek? Már megint! Megmondtam már egyszer, hogy szó sem lehet róla! Mi baj van ezzel az iskolával. Jeles tanuló. Rendes értelmes tanárok vannak. Itt van a szomszédban. Hogyan járjon be? Az legalább egy óra. Nem is tud közlekedni. Hülye! Meg vagy te őrülve egészen!
– Megbeszéltem a Kutas szülőkkel…
– Miféle Kutas szülőkkel? Az egy velejéig klerikális család.
– Vallásosak, Misikém.
Kutasék egy utcában laktak Goldékkal, a nagyobbik Kutas gyerek, Gabi együtt járt Jenővel óvodába és iskolába is, amiben persze, ahogy egy faluban, úgy Wekerlén sem volt rendkívüli semmi. A Kutas-szülők történészek voltak, még pedig igen jelesek. A papa a nemzetiségek históriáját kutatta egyebek között, a mama pedig ókorász volt. Persze Jenő erről semmit sem tudott. Wekerlei — wekerlei, egyik, mint a másik.
– De nem tud közlekedni!
– Megbeszéltük, hogy egyik nap az egyikünk, másik nap a másikunk viszi majd be a két fiút. Átmegyünk a József Attilára, ott fölszállunk a 39-esre, onnan meg átszállunk a trolira és már benn is vagyunk. Vagy mehetünk az 54-esssel a Boráros térig és onnan a 15-ös busszal… — mondta Malovecz Erika, mert akkor még nem járt a 99-es busz, ami a Főtértől egészen a Baross utcáig vitte el később a belvárosba igyekvő wekerleieket, kispestieket, kőbányaiakat.
– Mi az istennek! Kutas! Azért mert ők nem prolik! Hát tudd meg, hogy sokkal többet tanul itt a gyerek… Mindegy! Szó sem lehet róla! Talán az a bajod, hogy munkásgyerekek is járnak ide? A rohadt életbe! Ez egy nagyon jó iskola…
– Misikém. Nem erről van szó. Semmi bajom a munkásgyerekekkel. Neked ezt talán nem kéne mondanom.
– És hogyan kerül be oda? Felvételiznie kell?
– Nem kell.
– Hát akkor?
– Azt bízd rám, Misikém. Jó az itteni átlaga. — mondta Erika nyugodtan.
– Itt tanított az Abody is!
– Mert ide internálták…
– Mi az, hogy internálták? A rohadt életbe! Ellenforradalmár volt, és…
– És azért ide tették a prolik közé… Büntetésből… Szép kis büntetés, mondhatom.
– Legalább tanított néhány rendes gyereket is…
– Nem erről van szó.
– Semmiről nincs szó! A gyerek itt marad és kész.
Avval Gold Mihály kiugrott az ágyból, fölhúzta gatyáját, és dühösen vonult a fürdőszoba felé.
Pár hónappal később, egy szép szeptember eleji kora reggelen Gold Jenő elindult a Taksony utcából a Corvin tér felé. Ott már várta őt Kutas papa és Kutas Gabi. Megtörtént a gyerekátadás-átvétel, és a három fiú indult a Kiserdő felé. Átkeltek a Büdösárok hídján, és a lakótelepre beérve elmentek a 39-es végállomásáig. Akkor még az Ezüst Sirály étterem sem volt meg átellenben talán. Egy jó háromnegyed óra múlva a Gold és a Kutas gyerek egy óriási, belvárosi iskolaépületben botorkáltak elveszve teljesen.

Ennél belvárosibb iskola a Kárpát-medencében nincs is talán. Egy középkori sikátorban álló irdatlan iskolamonstrum lett Jenőnek nyolc éven át helye, mégpedig évről évre jobb.
De eleinte bizony nemigen volt jó hely az.
Ebben az iskolában még a poroszutas oktatás hagyományai éltek: Az első években még nem hogy köpenyt, de még jelvénnyel ékes sapkát is kellett Jenőnek viselnie. Rend volt az iskolában és fegyelem. Állandóan bele kellett állani valami sorba. Itt nem volt pofon, se körmös, se térdepelés a dobogó vasalt szegélyén, mégis viszszasírta Jenő Nusi néni jóféle, kispesti pofonjait, ami kicsattant szinte a szeretettől. Itt a falakból sugárzott a rend. Ide nem kötelező járni — itt ez sütött a zöldre mázolt falakból.
Anyja, a zabigyerek, az etrangčre, belökte vagy kilökte Jenőt is idegennek, hogy tanulja meg, milyen az.
Idegen lett hirtelen, magányos, versenyiskolában rossz tanuló. A pesti fiúk nemigen álltak vele szóba. Lányokról nem is beszélve. Az első évben így volt biztosan.
S nehezen szokta meg a várost is. Nem szokta meg soha. Csak elviselte. Kiismerte. És meg is szerette. Nem, nem szerette meg soha. A nagyvárosban is a kisvárosi elemeket, zugokat, nyomokat szerette. Nem tanult meg soha futni lépcsőn. Tíz éven át metrózott naponta, de a föld alá bukni a tömeggel öreg pesti korában is rettegett. Félt az autóktól, a rendőröktől, a kalauzoktól. Félt, hogy rászólnak, kinevetik, becsapják, elütik, megütik. Liftbe beszállni, gangon végigmenni nem mert. Házak tövében fölfele kémlelt, mikor érkezik a menetrend szerinti cserép.
Gold Jenő hiába járt be a nagyvárosba és hiába lakott ott évtizedeken át, szívében, lelkében, ki tudja, mijében kertvárosi, kisvárosi, falusi maradt. Wekerlei. Az volt a jó hely. A wekerleiek az embert nem bántják soha. És ő mégis odahagyta őket. A Jóskákat, Kisbélákat, Attilákat mind. Ez volt Gold Jenő első árulása. Hűtlensége. Eloldalgása. Még három éven át laktak Wekerlén, de, ahogy a helyi iskolát elhagyta, a többi gyerekhez való viszonya meglazult. Majd megszűnt egészen. Csak felnőttkorban bukkantak föl a kerttársak újra.
Sok-sok idő telt el, s Gold Jenő, ha okosabb nem is lett, de tapasztaltabb talán. Két tudásra legalábbis szert tett biztosan. Az egyik, hogy félelmével, szorongásával nincsen egyedül. Hogy a városban mindenki idegen, ott mindenki fél, szorong, legfeljebb nem mutatja. Ráadásul vidéken, falun, erdőn és mezőn sincsen ez másként. Ez megnyugtatta kicsit. Azóta nyugodtabban fél Gold Jenő.
A másik tanulság, amit az idő sodort eléje, hogy iskola sokkal többet embernek nemigen adhat, mint amennyit az a belvárosi sikátorban álló, eleinte oly félelmetes iskola neki adott.
Anyjának persze elfelejtette megköszönni ezt is.
Nem is beszélve Kutas papáról.
Bächer Iván