Bächer Iván: Barenboim 2.

Megjelent: Népszabadság, 2008. március 14. péntek #ezittanépszabadsághelye

1999 nyarán a palesztin tudós, Edward E. Said, a – mondjuk – zsidó muzsikus, Daniel Barenboim és a kínai csellista, Yo-Yo Ma kurzust tartott németországbeli és izraeli, jordániai, egyiptomi zsidó és arab és keresztény és mindenféle más fiatal muzsikusok számára – Weimarban. A kurzus célja egy szimfonikus zenekar létrehozása volt. A zenekar a West – Eastern Divan nevet kapta.

Nem volt véletlen sem az idő, sem a hely, sem a név – Bareinboimnál.

Az alapítás Goethe 250. születésnapjára időzíttetett. Weimar nemcsak Goethe, de Bach, Schiller, Liszt, Wagner, vagyis az európai kultúra városa is, mellesleg az évben hivatalosan is Európa kulturális fővárosa. Tőszomszédságában van Buchenvald, a koncentrációs tábor, Európa pusztulásának helye. (Barenboim természetesen elvitte oda fiataljait.)

A Kelet – nyugati diván Goethe nagy versciklusa, melyet a költő a keleti kultúrával – no meg egy hölggyel, Szulejkával – való beható, mély, intenzív összeismerkedése ihletett. (A ciklus teljességében magyarul 2001-ben jelent meg először a Magyar Könyvklub gondozásában.)

A délelőtti és délutáni próbák előtt, között és után vég nélküli ismerkedések, diskurzusok, viták folytak, melyekben mindvégig részt vettek – tekintélyükkel soha nem visszaélve – a kurzus vezetői is. Ezek a világsztárok heteken át szó szerint együtt éltek növendékeikkel. Nem mérték fillérre a perceket, mint a mai stoppertanárok. Barenboim nem huszonegyedik századi oktató, hanem tizenkilencedik századi pedagógus.

És mennyi mindennel kellett küzdenie! Az arab muzsikusok esténként kedvükre zenéltek. De zsidó társukat nem vették be, mondván, hogy nem ért az ő muzsikájukhoz úgysem. Mire a zsidó mondta, hogy ő albán, és nagyon is érti, miről van szó. És Barenboim csak megkérdezte az arabokat, miért játszanak akkor német muzsikát, ha ők nem németek – és így tovább. Sziszifuszi munka egy karmesteri pálcával elhordani az előítéletek hegyét.

Beethoven hetedik szimfóniájának első tételében felhangzott az oboa gyönyörű A-dúr skálamenete. A zsidó vonósok hökkenten néztek hátra: hát ez ki? És még nagyobb volt a meglepetésük, mikor látták, hogy egy egyiptomi fiú játszik tökéletesen.

Akadtak fiatal muzsikusok, akik kiderítették, hogy apáik egymás ellen harcoltak nem is olyan régen. És most ők egy pultnál ülve húzták együtt a prímet.

A kurzus aztán megismétlődött Weimarban, majd később Chicagóban, végül Sevilla lett a helye nyaranta.

Sevilla egykor a multikulturális virágzás nagyvárosa volt, majd a vallási türelmetlenségnek, a gyűlöletnek lett élhelye; itt égetett a derék katolikus egyház inkvizíciója először zsidót.

A zenekar, amely csak nyaranta próbálhatott, mind jobban összecsiszolódott, mind több koncertet adott szerte Európában, majd Izraelben, Egyiptomban és Marokkóban is.

Persze minden mindig gondosan dokumentáltatott – Barenboim ebben is profi. A filmeknek egyébként Jancsó Nyika volt az operatőre.

És aztán kitűzetett a nagy cél: hangversenyt adni Ciszjordánia betonfallal körülvett fővárosában, Ramallahban is. (Barenboim soha nem vállalt fellépést a zsidó telepesek által elfoglalt területeken.)

A vállalkozást örökítő filmben azt mondja az egyik ifjú zenész: akik a falat felhúzták, nem ismerik a palesztinokat. Ők, ha falat látnak, azonnal megtalálják a lyukat azon. Vagy ha nem, hát átugorják az egészet.

2004-ben Barenboim megkapta Izrael állam egyik legmagasabb kitüntetését, a százezer dollárral járó Wolf-díjat.

Miután az izraeli parlamentben, a kneszetben az államelnök kezéből átvette a kitüntetést, Barenboim odalépett a mikrofonhoz. A hatalmas Chagall-freskó előtt nyugodtan, indulat nélkül, ékes héberséggel előadott köszönőbeszédét azzal kezdte, hogy tízéves volt, mikor 1952-ben szüleivel letelepedett Izraelben. Ekkor apja kezébe adta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát. És Barenboim ott, a kneszetben hosszasan idézni kezdett ebből a dokumentumból, mely szerint az állam valamennyi polgára, származásra, vallásra való tekintet nélkül, azonos jogokat élvez.

Már beszéde legelején felhangzott a mindenkori jobboldal bölcs szava: a sípszó, a fütty. Egyes szélsőséges képviselők táblákat emeltek magasba, melyeken ez a felirat állott: „Musik macht frei.” Az államelnök sápadtan meredt maga elé, a kultuszminiszter pedig válaszában annyit mondott csupán, hogy nagyon sajnálja, hogy Barenboim úr a kapott kitüntetést azzal hálálja meg, hogy élesen támadja Izrael államát. Mire Barenboim szót kért újra, és roppant nyugodtan visszautasította a vádat; ő nem az államot támadja, amelynek mellesleg polgára, hanem az állam politikai vezetését. Mert ő elutasít minden kollektív agressziót, bélyegzést, büntetést.

Aztán jön 2005 nyara, a sokféle zsidó, sokféle arab és sokféle spanyol ifjú zenész újra összejött Sevillában, és próbált reggeltől estig, és estétől reggelig. Mert addigra Barenboimék már megorganizálták a ramallahi turnét.

Pedig oda zsidó állampolgár be nem teheti a lábát.

De spanyol igen. És a spanyol állam a zenekar valamennyi tagjának spanyol diplomáciai útlevelet adott.

Tanácskozás követett tanácskozást, néhány izraeli fiatal nem is vállalta az utat, Barenboim még az utolsó percben is mindenkinek felajánlotta a szabad távolmaradás lehetőségét. A repülőn kiosztották a spanyol útleveleket, és az izraeliek még elbúcsúzhattak otthon családjuktól. Úgy tették ezt, mintha háborúba indulnának, és nem Beethovent játszani.

2005. augusztus 21-én a zenekar tagjai két irányból érkeztek a bezárt város szögesdróttal ékesített falához: az arabok Jordániából busszal, míg az izraeliek kommandósok kísérte dzsipekkel Tel-Aviv felől.

És zsúfolt ház előtt lement a koncert. Hogy milyen volt? Hogy játszott a zenekar? Hogyan reagált a közönség? Nem mindegy? Egyébként jó, szépen, jól. De ez mindegy.

A koncert után nem volt ünnepelés, éppcsak egy kis sírásra maradt idő; a zsidókat azon frakkosan dzsipezték Izraelbe vissza.

A hangversenyt a Hamasz rakétái és az izraeli vadászbombázók folytatták és folytatják. De Barenboim próbál zenekarával tovább, figyeli hideg, okos, nyugodt szemével az ő fiataljait. Ismeri Mozartot és Taminót, aki hiába hadonászik kardjával, ronggyá szedik a vadállatok. De ugyanezek a szörnyek a végén megszelídülve perdülnek együtt táncra a fuvola varázsdallamára.

Mese? Mi van más?

Bächer Iván

Barenboim 1.