Bächer Iván: Gyerekkel újságért

Megjelent a Népszabadság Hétvégében, 2005. március 19., szombat #ezittanépszabadsághelye

Február vége volt, szombat, kora délelőtt.

Indultam újságért.

Megszoktam már a szombati lapot. Ki nem hozzák, autózni, motorozni, biciklizni bajos télvíz idején. Gyalog kell menni, s bizony vagy kilométert hóban, sárban, latyakban kaptatni a kövesútig. Összeszedtem az üres szódáspalackokat, cekkereztem, cihelődtem. Mondták, hogy vegyek akkor már tejet, négy kiflit is, ja, és hat tojást, no meg egy vajat. Egyébként pedig: kész a gyerek.

Mert gyerekkel megyek. Hagyomány ez immár, szép, régi, egyhetes. A múlt szombaton is kerekedtem éppen, amikor a nálunk időző unoka nagyanyja így szólt váratlanul:

– Vidd magaddal a gyereket is.

Hívtam én gondolkodás nélkül, biztos voltam benne, úgyse jön. Jött. És együtt mentünk újságért.

Most pedig, egy héttel később már nem is kellett kérni, csak jelezni: szombat van megint, lassan indulunk. A megszokás nagy úr. A gyerek becsomagolását, fölszerelését most is szakértőkre bíztam, én csak sétakész gyereket veszek át. Indultunk aztán, kézen fogva, szépen és persze késve, szorongtam is, lesz-e még lap.

Ahogy a kapun kiléptünk, máris megálltunk. Pontosabban a gyerek megállt, és én – mi mást is tehettem volna – vele tartottam ebben az állásban. A gyerek leguggolt, és egy jó öklömnyi sáros havat tömött a szájába. Kikotortam a nagyját, javallottam, hogy ha már muszáj, akkor egyen tisztát, van az út szélén olyan is. Evett egy falás tisztát, majd így szólt:

– Egyél te is!

Nem ellenkeztem, féltem, hogy úgy még több idő vész el, hóba haraptam inkább. Egész jó volt. Elfalatozgattunk vagy öt percig, aztán mentünk tovább. A gyerek gondosan nézett a lába elé, nehogy véletlenül egy pocsolyába ne lépjen bele. Ha pocsolyát vétett, akkor korrigált. Tocsogtunk, dagonyáztunk.

Mi lassan haladtunk, míg az idő szaladt.

– Vegyél fel – mondta aztán.

Felvettem, hogy ne menjen el vitával az idő, de nem bírtam sokáig, van a gyerek már vagy húsz kiló. Letettem. Egy bokor mellett. Mint utólag rekonstruáltam: borostyán volt. Gyerek nem ment tovább. Odalépett a bokorhoz, és figyelmesen kezdte szemlélni azt. Néztem, mi érdekes van egy bokorban. Be kellett látnom: sok. Sötétzöld levelei, bársonyos, félgömbbe rendezett lila bogyói megnyerték tetszésemet. A fene se gondolta volna. A gyerek, úgy látszik, gondolta.

Odanyúlt, matatta a bokrot, a gallyakat, a leveleket, bogyóvirágokat, mindent megfogott, simogatott akkurátusan. Aztán letört egy bogyóvirágot, és kezében tartva nézte hosszasan. Majd átnyújtotta, hogy tegyem zsebre. Mehettünk máris tovább. Fölértünk az emelkedőre. Ott aztán a gyerek nagyon megállt. Centire ugyanott, ahol a múlt szombaton is. Megállt, és elégedetten nézett lefele.

Hát igen, néztem az órámra, ezt sem ússzuk meg. A kilátást. És már mondta is:

– Kilátunk.

És álltunk és kiláttunk. El kell ismerni, hogy a kilátás nézhető itt, szép helyen lakunk, a mi utcánkban mindenki látja azt, amit mi: a csillogó Dunából egy tizenöt kilométernyi darabot, Vác tornyait balra, no meg a cementmonstrumot, szemközt a Pilis kezdetét, jobbra Visegrádot, az egész felett pedig a lassan úszó szürkés, kékes, fehéres eget. Reggeltől estig ezt látjuk, de szombatonként itt külön megállunk nézni is. Nézünk vagy három percet, aztán a gyerek, csakúgy, mint múltkor, kiadja az utasítást:

– Akkor most kiabálunk egyet.

És akkor a kilátásba belekiáltunk egy hatalmasat.

Aztán mehetünk tovább. A következő házig. Amelynek kéményéből hatalmas, fehér füst gomolyog az ég felé. Megállunk, nézzük a füstöt. Hökkenőn szép tud lenni egy füst is. Bodorodik és penderedik, szürkül és fehéredik, a tompa égbe fölkapaszkodik, elárad, szétfolyik. Füst. Igazi füst. Néztük is sokáig.

– Mocskosul füstöl – mondta a gyerek aztán. Majd hozzátette: – Szalonnaszaga van.

Ezen elgondolkoztam. Egészen érdekes dolog tud lenni egy ilyen gyerek. Rám csak rövid időkre volt bízva eddig; némi lelkiismeret-furdalással kell belátnom, hogy én inkább csak ügyelek a gyerekre, nemigen szoktam figyelni rá. S nem nagy mentség, ha másra sem.

Mentünk tovább.

Harminc perc alatt megtettük a tízperces út felét.

Beértünk a házak közé, elhagytuk a friss havat, kilátást, reméltem volna, hogy tudunk szaporábban haladni tán. Ha először mentem volna újságért gyerekkel. De mivel nem így volt, meg sem lepődtem, hogy minden egyes kapu előtt meg kell állnunk, és meg kell várnunk a kutyát, hogy az ugathasson egy jót. Ha már torkaszakadtából ugatott a kutya, csak akkor mehettünk tovább. A következő kutyáig. Falun vagyunk, minden háznál van kutya. Mocskosul ugat, bólint néha a gyerek elismerőn.

Elérkezünk a boltba, látom, van még újság a pulton, de elébb a gyerek kezd harsányan követelni gumicukrot, téli fagyit, ropit, és szülőcukrot mindenekelőtt, azt nagyon szereti, még bedobom a szatyorba a kiflit, a szódát, a tejet, a tojást, aztán gyorsan hátrálok kifelé a gyerekkel, mert megveteti az egész boltot nagy lendületében.

Visszafele ugyanennyi az út, igaz, most nem a kutyák, hanem az esőcsatornák végéről kicsüngő jégcsapok miatt kellett minden kapunál megállni, és megfejeltük az egészet egy tízperces pihenővel is, amihez ő is ragaszkodik már.

– Megyünk a hegybe? – kérdi közeledvén.

– Miféle hegybe?

– Hát abba a mocskosul nagy hegybe. Na, mi az, mondjad már!

– Ja, hogy a Tibetbe.

Múlt héten visszafelé meglátogattuk az útba eső vendéglátó-ipari egységet, amely az egzotikus Tibet nevet viseli. Mondtam is a gyereknek, hogy a kocsmának az a neve: Tibet. Mire ő kérdezte, persze, hogy az mit jelent, mire mondtam, hogy egy ország, ahol nagyon nagy hegyek vannak. Kérdezte, mekkora hegyek, mire rávágtam, hogy ku? pardon, kumondhatatlanul nagy hegyek, mire ő mondta, hogy akkor mondjam ki, mire én leegyszerűsítettem, és mondtam, hogy mocskosul nagy hegyek vannak arra.

Ezen elmélázott. Mocskosul nagy? Mire én megerősítettem: mocskosul. Erre elhallgatott. Nem tudtam még, akkor mentette le a tetsző kifejezést a vincseszterébe.

Beültünk, ettünk, ittunk, majd kiléptünk a helyiségből. Ő odaszaladt a kerítéshez, és elmutatott a Börzsöny felé.

– Ott a zöld ház mögött vannak a lovak.

Bizony ott vannak most is, mert a múlt héten már megállapítottuk ezt. Két ló állt a havas réten mozdulatlanul. Annyira mozdulatlanul, hogy a gyerek meg is állapította:

– Ezek állovak.

– Miért?

– Mert állnak. Nem igaziak. Hintalovak.

Háromnegyed órával később beléptünk a kert kapuján.

– Mocskosul vizes a lábam. Mocskosul vizes. Mocskosul. És mocskosul jókat mondok, ugye.

Alig állok a lábamon, mire lemálházunk.

– Jézusom, hogy néz ki ez a gyerek! Mint egy disznó. Hoztatok mindent legalább?

– Tessék: tojás, tej, zsömle, szóda, medvecukor, szülőcukor, téli fagyi, gumicukor, ropi. Tessék!

– És az újság?

Bächer Iván