Pajtások

A cikk megjelent a Népszabadságban, 1997.11.17.-én.

Hivatalfolyosókon időnként csizmás, térdvédős, bőrcuccos kíberek tűnnek fel: adóvevő, hátizsák, csomag vagy boríték. Motoros futárok. Reng csizmáik alatt a folyosó, mintha a Sötét Oldalról érkeztek volna meg a Birodalom katonái. Ugyanezt a formát hozzák — mint Jedi-lovagok –, bár kisebb felszereltséggel, lengébb öltözetben, széldzsekiben a biciklis futárok. Cégük neve után: a pajtások.

Jelszavaik: Ne tedd le soha a lábad! Ne törődj zebrával, egyirányú utcával! És főleg: ne törődj a színekkel! Hihetetlenül gyorsak, a dugók a legkevésbé sem befolyásolják őket a küldemény célba juttatásában.

Esténként aztán a törzshelyük előtt támasztják — vagy láncolják — össze bringáikat. Ott még elérheti őket a diszpécser, ha akad valami sürgős esti kézbesítés. Megbecsült pozíció a diszpécseré, mert veszélyes szakma a pajtásoké. Borulhatnak busz mögött, elszállhatnak előre nem látott magasságú járdaszegélyen, elcsaphatja őket egy autó. Törhet kéz, láb, miegyéb. A munkából kieső pajtás viszont a felépüléséig alkalmas lesz diszpécsernek.

A veszélyes, mozgalmas életre vágyó ifjak, akik hivatalt, munkaidőt, művezetőt csak látásból akarnak ismerni, a pajtáskodással lényegében kivonhatják magukat a létfenntartás szigorúan kapitalista terrorja alól. Inkább száguldanak, áttérnek, áttörnek mindenen. Ők a gyors, antikapitalista dzsankilovagok.

Volt persze szimbólumszerű hőse levetett rendszerünknek is, olyan, aki kivonta magát a tunya szocialista lét nyomasztó pangásából. A figuráns, a geodéta. Állt naphosszat a léccel, és bámulta bambán, mikor int a földmérő, hogy ne ide állj, hanem oda. Aztán letámasztotta pár centivel odébb a lécet, és pattintott egy sört.

S. B. P.