Első maratonom

Megint sikerült hirtelen elhatározásból egy nagyobb távot futnom. Az augusztus 20-ai szombaton, nem tudom miért, kitaláltam, hogy másnap lefutom a maratoni, 42 km-es távot. Persze túlzás futásnak nevezni, de sikerült, lekocogtam.

Az elhatározás után a Google térképen belőttem, hogy otthonról, Siófokról Fonyódligetig kellene futnom, hogy meglegyen a 42 km. De mivel Lellén van a bázis, és nem volt, aki értem jöjjön Fonyódra, így a terv úgy módosult, hogy valahol visszafordulok, hogy Balatonlellén fejezzem be a távot. És hogy mennyire nem két félmaraton egy maraton, az a kocogásom tempójából is látszik.

A tempógörbémből látszik, hogy egyértelműen félmaratonos emberke vagyok. Ez a táv a kényelmes, többször lefutottam, tudtam, hogy 21 km-ig nem lesz gond, pláne ezzel a sebességgel. Az eltervezett 6:00–6:35-ös tempót 100%-osan tudtam tartani. Beállítottam az órámat is, hogy jelezzen, ha eltérek ettől a tempótól. Nem akartam elfutni magam, főleg az elején, ahogy szoktam. Tudtam, hogy tartalékon kell futnom, a húsvéti Siófok-Balatonlelle futásomnak ez volt a legnagyobb tapasztalata. Akkor ugyanis igyekeztem 7–10–21 km-en is a legjobbat teljesíteni, aminek az lett a vége, hogy 28 km körül elfogytam, és az utolsó, 35. km-en már alig vánszorogtam. Most nem érdekeltek a közbenső eredmények, a cél az volt, hogy teljesítsem a távot, mindegy mennyi idő alatt.

Saját magamat kellett frissítenem, a teljes táv alatt, ez megint egy kisebb kihívás volt. Egy müzliszelet, egy energiaszelet, egy iso gél, és egy tasak iso por volt az ellátmány, fél liter vízzel a derekamon. Gondoltam, 10 km-ként sorban elfogyasztom őket. Müzli, aztán az energiaszelet könnyen csúszott. Szopogattam melléjük a vizet. De aztán a döbbenet akkor volt, amikor az iso gélt bontottam fel, ugyanis nem figyeltem, és a por került a kezembe, így azt sikerült kicsomagolni. Így kénytelen voltam a maradék vízbe öntögetni, olyan gondolom formán adagolással. Ami maradt, visszacsomagoltam, visszahajtottam a tasak szélét, és a markomba szorítva vittem.

Hiába terveztem el a lassabb tempót, hogy jobban bírjam a hosszabb távot, eléheztem, ill. elfogyott a folyadék is, de Balatonszárszónál már készültem a bringás megállópontra, hogy ott majd vizet veszek, ám víz nem volt. Helyette volt egy zárt büfé, így mentem tovább. A következő büfénél, ami nyitva volt megálltam egy alkoholmentes radlerre, és kértem vizet a kulacsaimba, így a maradék iso port se kellett már markolnom. A sör jól esett, megint tudtam a tempómban futni. Balatonszemesnél fogytam el. Vasútállomáson vízvétel, aztán tovább. Majd bele-bele sétáltam. Égtek a combjaim, a lábaim be voltak állva a monoton mozgástól. Lelle-felsőnél kifutottam a főútra, gondoltam beintegetek a rokonoknak, de nem voltak a nyaralóban. Az 50 éves járda viszont borzasztó volt, gödrös, göcsörtös, nem egy fáradt futónak való. Kiléptem a főútra, majd az első lehetőségnél vissza a parti útra, majd ez első adandó alkalommal le a strandra. Ott a betonlapos járda se volt egy leányálom, így fáradtan, bele-bele sétálva a kocogásba, figyelni, hogy az ütem úgy jöjjön ki, hogy a lábaim a lapokra érkezzenek… Vissza az útra, miután kinéztem azt a strandrészt, ahova vissza szeretnék érni, hogy a futás kocogás jutalmaként megmártózzak a Balatonban. A lefigyelt partszakaszon volt büfé is, így már a gondolataimban az járt, hogy a parton radlert szürcsölök, és csobbanok egyet. Számoltam, mennyi km-t kell még futni, hol kell visszafordulni, hogy a 42 km ott érjen véget.

A boglári borhét bejáratánál szánakozva néztek rám, ahogy elbotorkáltam. Már csak 800 m, már csak 500, már csak 50, és fordulás. Már csak 2,5 km vissza Lellére. Le kellett ülnöm egy padra. Nyújtanom kellett. Nem volt se jobb se rosszabb utána. Séta, séta, lassú kocogás. Séta, nyújtás. Aztán az utolsó kilométerre összeszedtem magam. Újra jó iramban. Már görcsöltek a lábaim. 50 méterenként néztem az órám. És a büfénél rápillantva, láttam, hogy kész. Vége, megvan.

Ebben a pillanatban feltámadt a szél, az amúgy is felhős idő még borúsabbra váltott. Az a pár bátor ember, aki strandolt, mind iszkiri, pucoltak el. Vihar jön. Kikértem két radlert a büfében, leültem, lefeküdtem, lábaim felraktam, hogy elmúljon a karomból a zsibbadás, újra helyreálljon a keringés. Egy radler legurít. A cuccaim beadom a büfébe, nagyon segítőkészek, és a stég felé vánszorogva vetkőzni kezdek… És gázolok bele a hullámzó Balatonba, élvezem a szelet, a víz nem túl meleg, de kellemes. Az izmaimnak nagyon jól esnek. Csak állok, és élvezem, aztán egy fejes, és lubickolok. Nem tudom, mikor élveztem utoljára ennyire a Balatonban fürdést.

Negyed óra pancsolás után megjelenik a családom a parton. Hozzák a törülközőt, és a száraz cuccokat. A büfében próbálom visszakérni, immáron emberként kinézve a cuccaim, de a pultos lány nem érti hirtelen, mire mondom, hogy “igen, átöltöztem”, és ezt kimondva már megismert. Még egy igazi, balatoni hekk, és véget is ért a kis kalandom, amibe magam miatt vágtam bele, hogy ismét feszegessem a határaimat.


Originally published at www.balatongeek.hu on August 22, 2016.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.