Megújulás jelzős szerkezetben

„Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon.” Klaus Douglas, Új reformáció

„Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon.” Klaus Douglass, Új reformáció

Első évemet jártam a teológián, amikor megjelent magyar nyelven a Kálvin Kiadónál Klaus Douglass imént idézett könyve. Emlékszem, nagy port kavart és a professzoraimat is lázba hozta, természetesen inkább a gyakorlati tanszéken dolgozókat. Douglass könyve egy nagy-ívű látomás az egyház megújulásáról. Arra is emlékszem, hogy első éves teológusként nem sokat értettem abból, amiről szó van. Nem igazán izgatott a dolog. Azt hiszem, akkor még túl naiv voltam, és azt hittem, hogy akaratossággal mindent el lehet rendezni. Túlságosan lázadó voltam ahhoz, hogy ezt a nagy-ívű látomást az egyház megújulásáról komolyan tudjam venni. Túl egyszerűen gondoltam arra, hogy mit kellene tennie az egyháznak, és persze, az egyházról alkotott képem is ennek megfelelően egyszerű volt. Ez egyébként teológus-éveim zömében így volt, és azt hiszem, így van ez a legtöbb teológussal. Amikor még a gyülekezetek aktív tagjai voltak (ha voltak egyáltalán!), túl fiatalok voltak, majd a teológián egy burokban éltek, ahol könnyen hihették, hogy azért, mert én így gondolom, vagy úgy, majd így is lesz, vagy úgy. A gyakorlat realitása rángatja le az embert a földre, és ez elengedhetetlen ahhoz, hogy például Douglass könyvét megértsük, és főleg, hogy a saját helyzetünkre képesek legyünk alkalmazni. A helyzet az, hogy végzős teológus koromban is úgy kritizáltam az egyházat, hogy fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi is az egyház. Arról már nem is beszélve, hogy ahogyan a legtöbben, akik nem szolgálnak életvitelszerűen az egyházban, az egyházat homogén egységként értelmeztem. Mintha általánosságban véve az „egyház” szó jelentene bármit is. Azt jelenti, amilyen asszociációkat társít hozzá az, aki használja és azok, akik hallják. Douglas nagyon jó alapot szolgáltat a kritikához, az olyan frappáns mondatokkal különösen, mint a fenti idézett. Ezek a mondatok azonban csak akkor bírnak relevanciával, ha tisztában vagyok azzal, hogy pontosan milyen egyházról is beszélek, és egyáltalán megértettem-e az egyházat, amelyet meg akarok változtatni. Nem lehetséges, hogy pusztán az történik, hogy engem nem is érdekel, hogy milyen az az egyház, amit kritizálok, mert az biztos, hogy nem olyan, amilyen szerintem jó lenne? És milyen egyház lenne jó? Hát olyan, amelyik szerintem jó! Nem helyes kritika ez.

Douglas könyve mögött sok éves szolgálat és tapasztalat van, és még ezzel együtt is értenünk kell, hogy ő nem a magyarországi reformátusokról ír és főleg nem arról a gyülekezetről, amelyre én gondolok, amikor az egyház szót hallom.

A saját egyházáról ír. A másik, hogy ebből a könyvből világos, hogy ez az ember szereti az egyházát, amelyet kritizál. A kritikája arra irányul, hogy az egyház megmaradjon. Építő a kritikája. Tehát nem az a cél, hogy megváltoztassuk, hanem az, hogy megmaradjon. Azt hiszem, fontos lenne ezt a hangsúlyeltolódást helyretenni a fejünkben, amikor azon vagyunk, hogy minden áron valami mássá tegyük az egyházat, mert ami van, az nem elég érdekes. Nem az motivál, hogy az egyház megváltozzon, hanem, hogy megmaradjon. És ha a megmaradásához az szükséges, hogy valamiben megváltozzon, akkor azon dolgozunk, de ha valami segíti a megmaradását, azon ne akarjunk változtatni, mert akkor célt tévesztünk. És persze, tegyük hozzá, hogy Szabó Istvánnak igaza van, amikor azt mondja, hogy az egyház hajója nem süllyed el. Mert egyház volt, van és egyház lesz. Amikor az egyház megmaradásáról beszélünk, akkor a helyi gyülekezet, a helyi egyház van a gondolatunkban, nem a teológiai értelemben vett egyház (látható és láthatatlan). És abban is igaza van Szabó Istvánnak, amikor különbséget tesz az egyház építése és Isten országa építése között. Mi az egyházat építjük, miközben Isten gondoskodik országa építéséről. Mert Isten országa nem evilágból való, de az egyház, mint szervezet, mint struktúra, mint annak a nem evilágból való országnak az evilági keretei nagyon is elvilágiak. Ennél fogva protestánsként azt is hisszük, hogy nem megváltoztathatatlanok a keretek, amelyekben él az egyház.

Ha Pista bácsi ötven éve részt vesz azon az istentiszteleten, ahol orgonamuzsika szól, és ötven év óta ez az istentisztelet formájában semmit sem változott, és Pista bácsival további több száz ember ezek között a keretek között képes és akarja megélni a hitét, akkor miért gondolom azt, hogy az egyház megújulása azt jelenti, hogy Pista bácsinak tapsolnia kellene a Hillsong-dalok alatt és lelkesednie a gitárszólókért?

Az egyház megújulása nem így történik. Gyanítom, hogy soha nem így történt. Két dolog történhetett. Az egyik, hogy Pista bácsi istentisztelete egy kifutó széria. Ez gyakran megtörténik, ekkor van az egy gyülekezetben, hogy a templom kiürül, nyugaton eladják, idehaza meg az üres templomban is megpróbálunk prédikálni. Közben természetesen a településen laknak emberek, de számukra Pista bácsi formái idegenek, nem része a kultúrájuknak. A másik (ez a szerencsésebb eset), hogy Pista bácsi istentiszteleti formái mellett párhuzamosan más istentiszteleti formák is jelen vannak. Erről beszél Douglass. És ha a környezet olyan, akkor nem kizárt, hogy Pista bácsi istentiszteleti formái ugyanúgy működnek a jövőben is, mert lesznek, akik szeretik az orgonamuzsikát, vagy úgy érzik, a társadalmi helyzetükből fakadóan meg kell szeretniük, ott miután Pista bácsi elmegy a minden élők útján, azt követően is lesz ilyen istentisztelet. De ezzel párhuzamosan kereteket teremtünk azoknak az embereknek is, akik soha nem szerették az orgonamuzsikát, mert világ életükben Kis Grófót hallgattak, vagy jobb esetben Tankcsapdát vagy Kispált. Mert soha nem olvasnak könyveket, mert az Internet számukra a poén-oldalakról szól meg a sporthírekről. Vagy pusztán elhatárolódnak a komolykodástól, és arra törekszenek, hogy modernek legyenek. És számukra nem tűnik túl modernnek a hagyományosság. Most tekintsünk el attól, hogy kinek van igaza. Szerintem ez nem az igazságról szól. Ezek kulturális különbségek. Az egyház egysége nem törik meg attól, hogy nem mindenki egyforma keretek között tartozik ugyanahhoz az egyházhoz.

Az alternatív istentiszteleti formák és keretek kidolgozása már évtizedek óta zajlik a mi egyházunkban is, és ezt egyetlen dolog miatt nem fedeztük fel, vagy nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla: mert ezeket az alternatív kereteket az „ifjúsági” címkével látjuk el.

Ezzel el is taszítva magunktól, mint valami olyasmit, amit az ember kinő. Ezzel azt üzenjük, hogy korral jár, és azok az emberek, akik ezekre az „ifjúsági” alkalmakra járnak, majd megkomolyodnak és beülnek Pista bácsi mellé a harmadik padsorba. És nem kizárt, hogy van, akinél ez történik. De az esetek többségében nem. A rendszerváltás óta már 25 év telt el, és már jócskán nem fiatalok azok, akik akkor fiatalok voltak. Az történik, hogy a különböző ifjúsági szervezetekben, ifjúsági alkalmakon, találkozókon, istentiszteleteken az átlagéletkor közel sem „ifjúsági”. Ugyanis ha az „ifjúsági” jelzőt helyesen használjuk, akkor az (legalábbis a fejlődéslélektan szerint) a 11–12 évesekkel veszi kezdetét (prepubertás kor) és a kis- illetve a nagy-kamaszokkal folytatódik és ér véget 18 éves korral. Természetesen van egy olyan trend, ahol a 35 éveseket is fiataloknak (ifjúságnak!) tekintjük, de szerintem ez csupán abból fakad, hogy nincsen számukra hely a nem-ifjúság világában. Nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni. Lassan persze, bele lehet ebbe öregedni, nem is látjuk még ennek a végét, de az biztos, hogy amit az ifjúság jelzővel látunk el, az valójában nem ifjúság, hanem alternatívák tárháza. De maradjunk az egyháznál. Ifjúsági jelzővel látunk el olyan istentiszteleteket, amelyekre valóban lényegesen több fiatal jár, mint más istentiszteletekre, de nem csak fiatalok. Huszon és harmincon évesek, és persze, ennél idősebbek is. Állandó élményem, hogy egy ifjúsági istentiszteleten biztosan lesz mindig néhány olyan ember, aki már jóval túl van a nyugdíjkorhatáron. Ez sokáig zavart engem. Idő közben rájöttem arra, hogy a baj nem az, hogy az ifjúsági istentiszteletre nyugdíjasok is eljönnek, hanem az, hogy „ifjúsági” istentiszteletnek nevezzük. Próbálom ezt az egészet a nyugdíjas néni fejével végiggondolni és arra jövök rá, hogy ő nem az ifjúsági jelző miatt jön el, hanem a gitár miatt, az énekek miatt, az egyszerűség, a nem-hagyományosság miatt, és természetesen azért, mert itt sok a fiatal, és köztudomású, hogy az idős emberek szeretnek fiatalok társaságában lenni. Sérelmezik is Pista bácsiék, hogy hiányoznak a fiatalok az istentiszteleteikről. A gyülekezet (ahogyan egy család is), a fiatalokkal együtt kerek egész. De már a huszonéves és a harmincas sem fiatal a szó „ifjúsági” értelmében. Fiatal(abb) felnőttek, de nem „ifjúsági”. Így minden olyan alternatív formára, ami eltérő a hagyományostól, felakasztjuk az „ifjúsági” jelzőt. Ez azt eredményezni, hogy ezek az „ifjúsági” formák képtelenek betörni az egyházi mainstream-be. Nem kellene „ifjúságinak” nevezni semmit. Még az énekeket sem. Ezért döntöttünk úgy, hogy például a KARZAT nevű istentiszteletünket következetesen nem nevezzük ifjúságinak (és ha ezt hallom, ki is javítom), hanem nem-hagyományos istentiszteletnek. És a hirdetésben azt mondjuk, hogy mindenki eljöhet, aki fel bír és hajlandó feljönni a karzatra. Voltak olyan idősek, akik nem bírtak feljönni, pedig hajlandóak lettek volna rá, ezért a templomtérben ültek libasorban és onnan hallgatták az énekeket és az imádságokat. Rájöttem arra, hogy ezek az istentiszteletek nem ifjúsági istentiszteletek, hanem nem-hagyományosak. Persze, ez a műfaj. Jobb körülírni és nevet adni neki, és inkább a nevén nevezni. Ne a műfaj legyen a neve, hanem válasszunk neki egy jó nevet. És az elején persze, érdemes elmagyarázni, hogy mire lehet majd számítani, de hosszú-távon a név hívó szó lesz.

Az „ifjúsági” jelzőnek szerintem egyetlen helyes használata van, ami korosztályhoz kötött. Ez pedig a 11 és 18 év közötti korosztállyal történő foglalkozás. Ami előtte van, gyermekfoglalkozás, ami utána van, felnőtt. Tizennyolc éves kor fölött a fiatal felnőtteket a szolgálatba történő bevonásban kellene segítenünk. Mert erre van szükségük.

Hogyan változik az egyház? Szerintem úgy, hogy elhagyjuk a jelzős szerkezeteket és elfogadjuk, hogy az, amit eddig „ifjúsági” jelzővel láttunk el, mind a változás, a megújulás egy-egy formája.

Show your support

Clapping shows how much you appreciated Szikszai Szabolcs’s story.