1. Az inercia megszakítása és találkozó a reggeli ködben

Azzal kezdődött, hogy Dan barátom (nem Den, hanem így ahogy írom, Dan) egyik reggel felhívott, miközben én szokás szerint valamelyik reggeli kávém fogyasztása közben bámultam a szövegszerkesztőm üres, fehér lapját.

Dan egyébként nem csak barátom, de fogalmazhatunk úgy, hogy üzlettársam is. Magánnyomozóként fontosnak tartom a diszkréciót és szeretek a háttérben meghúzódva, még ott is árnyékban maradva szemlélni az eseményeket. Nem szokásom hirdetéseket feladni, így akinek szüksége van rám, általában maga sétál be hozzám az árnyékba, mintsem én jöjjek ki onnan. Ez a folyamat pedig Dan segítségével szokott zajlani. Mondhatjuk azt is, hogy az ügynököm. És mint ügynököm és barátom, Dan amelett, hogy munkát szerez nekem, gyakran lát el életfilozófiai tanácsokkal is, főleg ha be van tépve, ami gyakran bekövetkezik.

Szóval egy reggel felhívott:
 — Szevasz mester, mit csinálsz?
 — Jó reggelt, épp írok valamit.
 — Aha, figyelj, van munka.
 — Igen?
 — Sürgősen találkoznunk kéne. Rendkívül fontos a dolog.
(Akkor még nem is tudtam mennyire.)
 — Miről van szó?
 — Telefonban nem beszélhetek róla. Komoly ügy. Komolyabb, mint hinnéd. Az lenne a legjobb, ha most rögtön tudnánk találkozni.
 — Oké.
 — Mennyi idő alatt érsz a Bakátsra?
 — Negyed óra alatt összeszedem magam.
 — Rendben, itt leszek a templom előtt, siess!
Aztán letette, én meg elnyomtam egy csikket a laptop melletti hamutálba és tovább néztem az ürességet. Talán kezdek túlságosan előrehaladni ezzel a cselekménnyel. Jobb lesz, ha kicsit visszafogom magam.

Tehát úgy nézett ki, hogy megint megzavarták a nyugodt reggelemet, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Nem is a rendkívül fontos ügy miatt, hanem, bár szeretem a reggeleimet, alapjában véve elég unalmasak, így örülök a változatosságnak. Meg amúgy sem írtam egy betűt sem hetek óta. Az üresség életem központi motívuma. A gondolatokat meg nehéz összeszednie az embernek úgy, hogy vagy nincsenek neki, vagy elszórtan lebegnek a légüres térben. Na mindegy.

Bedöntöttem a maradék kávét, aztán megmostam a fogam és átöltöztem. Öt perc alatt lent voltam az utcán. Rágyújtottam ahogy kell, és tudva, hogy időben vagyok, ráérősen baktattam a tér felé. Közben arra lettem figyelmes, hogy a borús ég, a köd, meg a szűk utcák miatt tisztára kafkai hangulatba csöppentem. Mire odaértem rendesen borsódzott a hátam.

Azonnal kiszúrtam Dant. A templomtól kicsit balra ücsörgött egy padon, ahogy mondta. A szürke idő ellenére szokás szerint napszemüvegben volt, de ezúttal sétapálca is volt nála.
 — Szia, Dan.
 — Szia.
 — Mi ez a sétapálca? Kifogtál egy hosszan tartó szorulást?
 — Nem vagy vicces. Csak keresem a stílusomat. Próbálkozom ezzel-azzal.
 — Aha. Ez van ha túl olcsó lesz a fű.
 — Te is vehetnél magadnak pár új göncöt. Évek óta ugyanazt hordod.
 — Már gondolkodtam rajta. Szóval mi az a fontos meló?
Dan a hatás kedvéért rágyújtott, mielőtt még kibökte volna.
 — Na figyelj, van ez az ipse… nevezzük Titokzatos Úrnak…
 — Titokzatos Úr?
 — Aha.
 — Hát jó — sóhajtottam.
 — Azt akarja, hogy állj rá valakire. Hogy legyél a seggében. Tapadj rá.
 — Értem.
 — …és maradj is rajta.
 — És kiről lenne szó, Titokzatos asszonyról?
 — Nem…
 — Hát?
 — Itt kezd érdekes lenni… Rólad van szó, haver.
 — Rólam?
 — Így van.
 — Figyeljem meg magamat?
 — Igen.
 — Azt hiszem, kezdem elveszíteni a fonalat, Dan. Miért jó ennek az ipsének, ha felbérel egy nyomozót arra, hogy figyelje saját magát? És ki ez egyáltalán?
 — Nem mutatkozott be rendesen, csak annyit mondott, hogy szeretne titokzatos maradni.
 — Nem inkább azt mondta, hogy szeretne ‘titokban’ maradni?
Dan lassan kifújt egy tüdőnyi füstöt.
 — Nem.
 — Oké. Összegről beszéltetek?
 — Azt mondta ismeri a tarifádat.
 — Értem.
 — Meg azt is mondta, hogy megduplázza.
 — Én ezt egyre kevésbé értem.
 — Hidd el, én se jobban. De azért érdekes, nem?
Erre nem válaszoltam.
 — Na, mit mondasz? — kérdezte. — Vállalod?
 — Nem tudom. Jó lenne találkozni ezzel a Titokzatossal. Tudsz vele beszélni?
 — Persze.
 — Akkor délután hívj fel, és majd meglátjuk.

Kezet ráztunk, én elindultam haza, Dan meg kitudja hová. Útközben azon gondolkodtam, hogy ez tulajdonképpen most minek is a paródiája?

Like what you read? Give SzM a round of applause.

From a quick cheer to a standing ovation, clap to show how much you enjoyed this story.