2. Írók, írás, telefon és önreflexió

Mire is mennénk önreflexió nélkül? Néhány héttel a történtek előtt merült fel bennem először a naplóírás gondolata. Nem hagyományos naplóban gondolkoztam, inkább életem központi gondolatait, fontosnak tartott pillanatait szándékoztam lejegyezni, de idáig kevés sikerrel. Például ezt: Veszélyes-e, ha az ember semmi nem akar lenni? Mostanában ez a kérdés foglalkoztat igen erőteljesen, ugyanis jó ideje azt vettem észre, hogy nincsenek motivációim. Vajon miért? És vajon lehetek-e így valaki? Mi lenne ha az ember leszámolna az evolúciós ösztönök szülte agilitással és ideje nagy részében sztoikusan ücsörögne a szobájában, ameddig csak a körülmények úgy nem hozzák, hogy ki kell tegye a lábát?

Látszólag fogalmam sincs a dolgokról, igaz? Lehet, hogy így van. Többek között erre is keresem a választ, még azok után is, hogy rábukkantam a saját holttestemre a hálószobámban. Bizony. De megint előre szaladtam. Gyorsan főzök egy kávét.

Na, valahol ott tart a történet, hogy vártam Dan hívását, ami tudtomra hozza a kellő információkat Titokzatos Úrral való találkozásom felől, amikor, hoppá, mi történik? megcsörren a telefon!
 — Tessék — szóltam bele.
 — Nahát, egy igazi oldschool ember! maga még mindig vezetékest használ?
 — Szeretem csavargatni közben a zsinórt. Kivel beszélek?
 — Titokzatos vagyok!
(Ahá, szóval kezdenek komolyra fordulni a dolgok — gondoltam és megköszörültem a torkom.)
 — Mit tehetek Önért? — kérdeztem.
 — Tenni rengeteg mindent tehet, barátom, én most mégis azt mondom, találkozzunk először!
 — Örömmel! Mikor, hol?
 — Hadd kérdezzem meg, jár maga templomba?
 — Egy ideje nem.
 — Csak nem elvesztette a hitét?
 — Inkább megtaláltam.
 — Nagyszerű. nagyszerű! Akkor mit szólna, ha mondjuk a Szent Ferenc templomban ülnénk össze? Úgyis azon a környéken lakik, ha jól tévedek.
 — Ön igen sokat tud rólam… megkérdezhetem, honnan?
 — Mindennek eljön az ideje, barátom.
 — Aha. Csak én eddig azt hittem, kettőnk közül én vagyok a nyomozó.
 — Ezt senki sem vitatja el Öntől.
 — Mégis úgy érzem, hogy engem itt az orromnál fogva vezetnek…
 — Higgye el, a kellő időben mindent meg fog érteni. Néha a dolgok csak úgy megtörténnek, néha meg rá kell segíteni. De a lényeg, hogy előbb-utóbb minden lassú víz, úgy történik, ahogy, minden a helyére kerül, érti, na.
 — Azt hiszem.
 — Na, ez a beszéd! Akkor legyen mondjuk holnap délelőtt 11 óra a templomban.
 — Rendben. Honnan fogom felismerni?
 — Hát maga nem látott még ilyen filmeket? Nyugodjon meg, minden simán fog menni. Viszonthallásra.
És letette. Lehetnének a dolgok még ennél is különösebbek? (Akkor még nem tudtam, de most már tudom, igen, lehetnek.)

Egyébként, ha már szóba került az önreflexió, én sokáig abban a hitben voltam, hogy az írók olyan baromi okos emberek. Az a sok minden amit leírnak… a nyomtatott szó annyira szépen felépítettnek, igaznak, szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik, hogy akaratlanul is csodálni kezdjük a szerzőt, aki e magvas gondolatokat megformálta és papírra emelte. Szinte alávetjük magunkat az író szavainak, letérdelünk hatalmas tudása előtt és csodáljuk gondolatai összetettségét. De valóban szentek lennének azok a szavak? Lószart. Az író abban különbözik a normális embertől, hogy neki előbb mindent le kell írnia, hogy megértse. Ennyit erről.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.