3. Az értekezés

Dannal telefonálás helyett végül összeültünk megbeszélni a dolgot. Mármint Titokzatos Úr hívását, meg a miérteket és a hogyanokat. Ez szokott történni, mikor egyikünk valami különös ügybe keveredik:
Én otthon maradok és várom Dant, aki rendszerint kora reggel beállít egy tálca sörrel, több üveg borral, és különféle kábítószerekkel, elősegítendő a tisztánlátást és a gondolatok szabad áramlását.

Feltettem két adag rántottát főni, közben megmosakodtam és felöltöztem. Még hét óra sem volt, amikor Dan kopogott. Borotvahabos arccal nyitottam ajtót és napszaknak megfelelően köszöntem. Dan besétált a lakásba és lerakott egy sporttáskát a kanapéra.
 — Ez ki kell, hogy tartson — mondta cigivel a szájában.
 — Kérsz tojást? — kérdeztem.
 — Naná.

Befejeztem a borotválkozást és csatlakoztam hozzá a konyhaasztalnál egy doboz sörrel. Utána átmentünk a nappaliba és Dan kihúzott egy kövér csíkot a dohányzóasztalra.
 — Nem élek drogokkal — mondtam.
 — Az incidens óta?
 — Aha.
 — Várj, arra gondolsz amikor kórházban voltál, ugye?
 — Igen.
 — Ja.
 — Valahogy hiányzik néha. A szagok, az emberek, a terek…
 — Úgy nosztalgiázol itt, mintha minimum a Kempinskiben lettél volna, pedig csak egy pszichiátrián — mondta és felszívta ami az asztalon volt.
 — Még szép, hogy hiányzik. Az ottaniak sokkal közvetlenebbek voltak, mint idekint bárki. Mintha az egész hely egy nagy kocsma lett volna, ahol akárkihez odamehetsz és elmesélheted a történeted, meg ő is az övét. Csak pia helyett gyógyszerek voltak.
 — Pultosok helyett meg nővérek — nyögte.
 — Ja.
 — Amúgy nagyon romantikusan hangzik. talán egyszer majd én is bekerülök.
 — Majd segítek.
 — Kösz, mester.
 — Kihúzol nekem is egyet?
 — Biztos vagy benne?
 — Persze. Végülis a magam ura vagyok. Egyébként még mindig azon rugózok, vajon ki írta ezt a sztorit tulajdonképpen? Hunter S. Thompson? John Barth?
 — Talán James Thurber.
 — Hülye vagy.
 — Szerintem a feladat adott, nyomoznod kell magad után. minden más most lényegtelen.
Felszívtam amit Dan kihúzott nekem és bontottam egy sört.
 — Ja, ja, ja — mondtam. — Hoztál bort is?
 — Ott van a táskában.
 — Klassz.

Betettem egy Mac Demarco albumot és kinyitottam a bort. A normális emberek ilyenkor munkába tartanak, mi meg szarrá készítjük magunkat otthon, teljesen rendben van.

— Te Dan, miért fakulnak egyre inkább az emberek?
 — Mire gondolsz?
 — Mindenki egyre jobban hasonlít a másikra, és így egyre unalmasabbak. Mindenkit ugyanaz a néhány dolog érdekel, ugyanazokat a szavakat használja, ugyanazokat a dolgokat csinálja. Egyre kevésbé meghatározó a jellem és egyre inkább a külsőségek. Mindenki homogenizálódik.
 — Ki mondta, hogy neked nem szabad drogoznod?
 — Az orvosom.
 — Pedig ha folyton be lennél állva, elmehetnél szociológusnak is.
 — Aha — mondtam, vagy valami hang mondta helyettem, nem tudom, mert kezdett minden egyszerre beütni. Végighúztam a tenyerem az izzadó arcomon és hátradőltem a kanapén.

— Valami zavar engem ebben a Titokzatosban — mondtam.
 — Hogy nem tudod ki az?
 — Nyilván az is. De tudod még mi?
Dan nem válaszolt.
 — Na, tudod?
 — Nem.
 — Hogy a hangja alapján túlságosan egészségesnek tűnik.
 — Az majd elmúlik — böfögte Dan és letette a sörét, hogy elkezdjen tekerni egy cigit.
 — Nem veszel komolyan.
 — Dehogynem, mester, folytassad csak.
 — Szóval utálom az egészséges embereket. Hangosan beszélnek, kihúzott háttal járkálnak és gazdag a mimikájuk.

— Hát, egy szoknya egy nadrág — mondta Dan egy kis szünet után.
 — Ezzel meg mit akarsz mondani?
 — Nem tudom, csak olyan ideillőnek tűnt.
 — Aha.
Dan átnyújtotta a cigit, én meg rövideket slukkoltam belőle és jó mélyen lenntartottam a füstöt. Közben még mindig Demarco szólt a háttérben.
 — Ezek után a számok után már elhiszem, hogy lehetek teljes lelki békében öngyilkos — mondta Dan füsttel a tüdejében.
 — Erről az jut eszembe, mikor gyerekkoromban teleportáltam — mondtam.
 — Hogyan jutott ez eszedbe?
 — Fogalmam sincs — mondtam és kifújtam a füstöt.

Délután kettő felé járt az idő, amikor megébredtem és ránéztem az órára.
 — Te jó ég — mondtam Dannak, és rázogatni kezdtem a vállát.
 — Mi van? — morogta. Ott feküdt a kanapé másik végén napszemüvegben és egy leégett cigivel az ujjai közt.
 — Ébredj már, délután van!
Dan nagy nehezen felült, egy ideig nézett maga elé, aztán kiment a konyhába egy pohár vízért, én meg elmentem vécére.
 — Van valami kajád? — kérdezte a seggét vakarva, miután visszajött.
 — Van lasagna a sütőben — mondtam. — Hozzál nekem is légyszíves, addig tekerek egy cigit.
Rágyújtottam egy Marlboro-ra és elkezdtem tekerni. Közben az agyam teljesen egy hullámhosszra került a mikro búgásával. Olyan volt, mintha meditálnék. Teljesen zenben voltam.

Dan letette a tányérokat az asztalra, aztán sóhajtott egy nagyot.
 — Figyelj — mondta -, az a legfőbb baj az életeddel, hogy szar.
 — Ezzel meg mit akarsz mondani? — kérdeztem és kifújtam egy adag füstöt.
 — Hogy változtatnod kellene az életstílusodon.
 — Semmi baj nincs az életstílusommal. Nincsenek konfliktusok az életemben.
 — Emberek sincsenek az életedben.
Ezen azért elgondolkoztam.
 — Lehet, hogy igazad van — mondtam.
 — És az univerzum most küldözgeti neked a jeleket, hogy vedd észre magad.
 — Most valahogy túlságosan normálisnak tűnsz nekem — sóhajtottam.
 — Ezért használok drogokat.

Feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, Dan meg leült mellém és kibontott egy sört.
 — Szerinted Titokzatos Urat is az univerzum küldte, hogy figyelmeztessen?
 — Mindenkit az univerzum küld — mondta Dan.

Like what you read? Give SzM a round of applause.

From a quick cheer to a standing ovation, clap to show how much you enjoyed this story.