Biztosítás — a közösségek ereje

Manapság nem túl divatos dolog a biztosítás, mint termék, és a biztosítás értékesítés, mint szakma. Hogy ez miért alakult így, arra rengeteg okot lehetne találni, melyek nagy biztonsággal visszavezethetők a biztosítók működésére, vagy egyes etikátlan értékesítők rombolására. Ennek a bejegyzésnek viszont az a célja, hogy megmutassa, miért is lehet fontos a biztosítás.

Egy kis történelem

A biztosítások történetét a legtöbb forrás a hajósok közös kockázatkezelésére vezeti vissza. Ennek nyomai egész az ókorba visszanyúlnak, azonban az 1300-as évektől vált igazán elterjedté, és ismertté az a fajta megoldás, amire leginkább a mai biztosítások hasonlítanak. A céljuk az volt, hogy a hajós felelőssége csökkenjen a rakománnyal kapcsolatban, így például ha egy viharban elsüllyedt a hajó, vagy kalóztámadás érte, akkor ne neki kelljen kifizetnie a kereskedő felé az elveszett/elrabolt/tönkrement árut. A működése egyszerűnek tűnik, de kezdetben kissé eltért a mostani működéstől. Eleinte több hajós vállalat fogott össze, és ha valamelyikük hajóját kár érte, akkor együttesen összedobták a kártalanítás összegét. Ekkor még nem fizettek semmilyen fix díjat sem meghatározott időközöknént, sem az utak alapján.

A későbbiekben megjelentek azonban olyan szervezetek — a korai biztosítók — akik meghatározott díjak alapján vállalták a hajósok kártalanítását, ha baj érte őket útjuk során. Ha hinni lehet a legendáknak, az első ilyen valódi biztosítókat kikötői kocsmárosok alapították, mert náluk volt meg a legtöbb információ a leggyorsabban arról, hogy melyik hajóval mi történt.
Az első — ma is működő — biztosítók egyike a londoni Lloyd’s, ami a mai napig nyújt fedezetet a hajósok, de számos egyéb speciális kockázati kör számára.

Mire jó a biztosítás, és hogyan működik?

A fenti történelmi példa jól mutatja, hogy mi is a szerepe a biztosítóknak. Mindannyian ki vagyunk téve kockázatoknak — ahogy a hajósok voltak régen — , amikre nem árt felkészülni. Elvégre autóval közlekedve bármikor kiugorhat elénk egy vad, elverheti a fényezést a jég, vagy a parkolóban bármikor meghúzhatja valaki járművünk oldalát.
Ezekre a nem várt eseményekre felkészülhetünk úgy, hogy félreteszünk rájuk, de nem könnyű meghatározni azt, hogy pontosan mennyit is kellene. Elvégre ha egyedül akarjuk teljesen lefedni a kockázatunkat, akkor a biztos védelemhez még egyszer annyit félre kellene tenni, mint annak az értéke, amit védünk. Ha például ellopják az autónkat, akkor rendelkezésre kell álljon az a pénz, amiből újat vehetünk. Ok-Ok, nem mindenki autóját lopják el, így készülhetünk úgy, hogy a miénket sem fogják, ezért nem muszáj egy autónyi pénzt megtakarítani. A kérdés csak az, hogy mennyire lehetünk nyugodtak? Mi van ha mégis a miénk lesz az az autó, amit elvisznek?

Itt jön be a képbe a matematika, aminek óriási szerepe van a biztosítások hatékony működtetésében. Vizsgáljuk meg tehát matematikailag a kockázatkezelést, de nem kell aggódni, nem szeretnék belemenni bonyolult képletekbe. Igyekszem úgy megmutatni a lényeget, hogy egy általános iskolai matematikai tudással is egyszerű legyen megérteni az összefüggéseket.

Nézzük tehát az előző példát (az autó lopást, mint kockázatot) úgy, hogy belekeverjük a matematikát, hozzáadjuk az adatokat, és megfűszerezzük a közösséggel.
Ha tudjuk azt, hogy pl. 10 autóból 1-et lopnak el (ez az adat), akkor elég felkészülnünk arra, hogy annak az egynek kell majd megtérítsük az árát. Ha egyedül vagyunk ennek a kockázatnak a kezelésére, akkor úgy kell készüljünk, hogy akár a miénk is lehet ez az autó, tehát otthon (számlán, vagy akárhol) kell tartsuk saját autónk árát még egyszer, hogyha ellopnák, akkor tudjunk venni egy újat. (Ez volt az eredeti példa) Ha viszont összeszedünk 9 barátot (közösség), hogy 10-en legyünk, akkor már elég lesz egy autó árának mindössze a tizedét (1/10) félretegyük, hisz az adatok alapján csak az egyikünk autóját fogják ellopni, aminek az árát majd együtt fogjuk összedobni. Milyen hatása van a közösség számának arra, hogy mennyit tegyünk félre? Elárulom: nem sok. Talán annak van igazán, ha a kockázat közössége kisebb, mint az eredeti lopási arány. Hiszen ha pl 5-en vagyunk, akkor az autó árának 20%-át kell félretennie mindenkinek, mert arra kell, hogy felkészüljünk, hogy egyikünk autóját ellophatják. (Itt van egy kis pontosítandó tétel: ha belekeverem a valószínűséget, akkor természetesen fele a valószínűsége annak, hogy ötünk autói közül lopnak el egyet, mintha 10-en lennénk, de nekünk arra kell felkészülni, hogy mi van akkor, ha mégis a mi kis csoportunk egyik autóját szemelik ki…)
Amennyiben viszont többen vagyunk, mint az eredeti lopás-arány, akkor már számolnunk kell a valószínűséggel is, hisz ha pl 20-an vagyunk, akkor már két autót érezhetünk “veszélyben” az adatok alapján. A dolog pont ott válik érdekessé — és bonyolultá — , hogy fel kell készülni arra is, hogy mi van akkor, ha az eredeti arány valamilyen okból megváltozik, azaz 10-ből nem 1, hanem 2 autót lopnak el. Ez az, amire a biztosítók több száz éve próbálnak megoldást szállítani, és a biztosítás matematikusok (aktuáriusok) jól felépített matematikai modelleket alkotni. Ez nem más, mint egyfajta jóslás a korábbi adatok alapján, aminél fontos, hogy megfelelően tiszta adatokkal tudjanak kalkulálni. Nem könnyű persze ezekből a valószínűségek meghatározása, hisz bármikor történhet olyan, ami fenekestől felboríthatja a kalkulációt. Például a Toyota, mint márka sokáig nem volt a legkedveltebb az autótolvajok közt, mígnem a Toyota Prius II a lopási statisztikák élbolyába ugrott, köszönhetően a nem túl megbízható kártyás zárnak, amit bevezettek ennél a típusnál. El lehet képzelni, mekkora fejtörést jelenthetett innentől a Toyota biztosításának árazása…

A fenti egyszerű példa mellett azonban nem szabad elfelejteni, hogy a lopás, mint kockázat elég jól felmérhető. Sokkal nehezebb viszont az egyéb veszélyek adatainak begyűjtése. Pl hogyan határozzuk meg a vihart, mint kockázatot, vagy a törés kockázatát. A biztosítási aktuáriusok, mint jósok rengeteg kérdésre keresik a lehető legpontosabb választ. Egy későbbi bejegyzésben majd foglalkozom az új technológiák által biztosított adatokban rejlő friss lehetőségeikkel.

Ok, de akkor miért állnak ellen a biztosításoknak az emberek?

A fenti kérdés jogos, hisz az előző részben bemutatott működés mindenkinek hasznos, akinek bármilyen fontos értéke van, amit védeni szeretne (márpedig 1 legalább mindenkinek van, a saját élete/egészsége).
Hogy hol ment félre akkor ez a dolog? Mikor lettek a biztosítók a “rosszak”?

Nem könnyű a válasz. Látható, hogy mennyire nehéz egy kockázat — és így a biztosítás — meghatározása, árazása. Az emberek nagy része úgy érzi, ha nem éri kár, akkor a befizetett díjak ablakon kidobott pénz voltak. Pedig a kockázatkezelés lényege pont az, hogy nem egyedül viseljük a kockázatot, hanem közösen. Amit az egyik “kidob az ablakon”, az a másik kárát megtéríti. Ahogy az övét is megtérítené a közösség, ha baj érné.

A választ valahol máshol is érdemes keresni. A biztosítók nem karitatív szervezetek, hanem piaci alapon működnek, így profitot kell termeljenek a tulajdonosaik számára. Ráadásul fenn kell tartsanak rengeteg munkavállalót, akik a szerződések kezelését végzik, a kockázatokat kalkulálják, vagy a kárrendezést ügyintézik. Valamint mivel a biztosítás jelenleg az emberek fejében a “nem szeretem, nem kell nekem” dobozokban van, így sok pénzt kell áldozniuk arra is, hogy valaki eladja a termékeiket. (Érdekes gondolatjáték amúgy, hogy mennyivel olcsóbb lehetne a biztosítás, ha az emberek maguk akarnák megkötni.) A költségeket azonban a legtöbb biztosításban az ügyfelek nem látják transzparensen. Nem látják, mekkora a díjon belül az “igazgatási”, vagy “adminisztratív” költség, és mennyi megy ténylegesen a kockázatközösség számára. Talán valahol ez a hiány, és a biztosítók székházainak látványa okozza azt a képet az emberek fejében, hogy a biztosítók meglopják őket. Pedig erről szó sincs. Nem lopják meg őket jobban, mint bármely más szolgáltató, ami szolgáltatást nyújt, legyen az telefon, internet, bankszámla, vagy autószerelés.

Még egy jelenség megér pár sort: a biztosításokkal szinte egy időben jelentek meg a biztosítási csalók. Ők azok, akik eleve haszonszerzésre, a biztosítók megrövidítése céljából kötik biztosításaikat. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezzel igazából nem a biztosítóknak okoznak kárt, hanem a közösségnek. Sajnos az árazás során ezt is kezelnie kell az aktuáriusoknak… így a többség emiatt a kisebbség miatt fizethet magasabb díjat.

Hogy milyen lenne az ideális biztosító/biztosítás?

Ez a bekezdés az én véleményem tükrözi, de bízom benne, hogy más is egyetért. Ha volna olyan biztosító, aki vállalja, hogy transzparenssé teszi a termékeit, akkor véleményem szerint jelentősen javíthatná a bizalmat a szolgáltatása iránt. A mostani, egyre aktívabb Y és Z generáció számára ugyanis fontos a teljeskörű információ, a nyíltság, hogy megszavazzák a bizalmat egy-egy szolgáltatásnak. Ha transzparensé válnak a költségek, akkor a biztosítók kénytelenek lennének hatékonyabb folyamatokat üzemeltetni, amikkel ezek lefaraghatóak lehetnének. Szintén fontosnak tartom, hogy vissza kell adni a közösségek szerepét a biztosításokkal kapcsolatban, hogy egyrészt a csalási szándékkal kötők is lássák, hogy nem a biztosítót, hanem egy közösséget akarnak megrövidíteni (és én hiszem, hogy ezt kevésbé szeretnék megtenni), másrészt a közösség érdekelté válna ezeknek a tagoknak a kivetésében a csoportjukból.

A következő bejegyzésemben majd előremutató kezdeményezésekkel, és megoldásokkal fogok foglalkozni, amik valami hasonló célokat szolgálnak.