Találkozások projekt — GÁL ESZTER

Táncművész, koreográfus, mentor

„Én lendületben vagyok, amióta létezem.”

Fotó: Ania Jopp

-Számomra az elsődleges motiváció az, hogy célja legyen a napnak. Meg kell csinálni dolgokat, feladatok várnak rám és ez visz előre. Én lendületben vagyok, amióta létezem. Hétvégén szokott az a kérdés megfogalmazódni bennem, hogy: — De miért is kelek fel?- ez persze az a nap, amikor éppen pihenő nap lenne. Jellemző rám, hogy a pihenés nehezebb, mint a tevékenykedés; persze mindez összekapcsolódik azzal, hogy munkamániás vagyok. Rengeteg dolog érdekel, és szinte minden napom tele van programmal, mert nem akarok lemaradni semmiről. Most olyan életperiódusban vagyok, amikor azon dolgozom, hogy az a lendület, ami bennem van, meg a sok dolog, amit egyszerre csinálok, ne eméssze fel minden energiámat. Ezen periódus alatt nem heteket vagy hónapokat, hanem az utóbbi pár évet értem. A zuhanásaim nem abból jönnek általában, hogy nincs mit csinálni, vagy nem vagyok motivált, hanem inkább abból, hogy elveszek abban a rengeteg programban, amivel körül veszem magam. Nálam a szakmai és a személyes dolgok mindig is szimbiózisban léteztek, a munkám miatt sokat dolgoztam és éltem is jó ideig külföldön, majd hazaköltöztem. Tudtam, hogy nekem a tánc az életem, mert az az, ami megmozgatja egész lényemet, de vágytam arra is, hogy a szakmám és a magánéletem valahogy összeférjen egymással. Amikor találkoztam a partneremmel, egyértelmű volt, hogy ő is készen van a családra, és bár „későn” lettem anyuka, de az anyaság és a család maga is egy nagyon erős motiváció lett számomra. Úgy gondolom, hogy a munkában helyettesíthető mindenki. Ahol valójában nem vagyok helyettesíthető, az az anya szerep, a gyerekeknek szüksége van rám.

Fotó: Ania Jopp

Mik azok a dolgok, amik visszatartanak, amikor akarsz valamit csinálni?

-Szerintem, ami engem visszatart, az a félelem. Hogy a félelemnek magának mi az alapja, nem tudom, azt még mindig keresem. Amikor Hollandiában éltem (1991 és 2000 között) többször látogattam meg egy barátomat Angliában, Dartingtonban, az akkori School of Art’s mára már sajnos nem létezik. Több körülöttem lévő fiatallal együtt gondolkoztunk a PhD-ban, és megszületett bennem a gondolat, hogy szeretnénk valamilyen kutatást csinálni az improvizációval, testtudati munkával kapcsolatban. Jött egy újabb lendület, hogy mi lenne, ha elkezdeném a kutatást. Mindez 1999-ben történt, és valójában ez az időszak nagy váltás volt az életemben magánéleti és szakmai szempontból is. Hollandiában már nem tudtak foglalkoztatni, mint állandó tanár, tehát tulajdonképpen megszűnt az állásom és a párkapcsolatom is egy időben. Ott álltam, hogy akkor most mi van, mi legyen? — Menjek haza? — hiszen miért is maradnék Hollandiában? Akkor az a lehetőség is felmerült, hogy Angliába költözöm és megcsinálom ezt a gyakorlati munkára épülő kutatást. Az úgynevezett felvételi interjú elkészült, megcsináltam, mindez teljesen spontán történt, de többen is figyelmezettek, hogy egy nagy kihívás, amire vállalkoztam. Én meg annyira megrettentem attól, amit vállaltam, és a nyelvtől, hogy ezt angolul kell megírnom, hogy kvázi elkezdtem magam lebeszélni a megvalósításról. Féltem érte menni, mert úgy éreztem a bukásnak túl nagy lehetősége van. Ezért nem is láttam többé, hogy nekem ez opció lehet. Pedig ott volt előttem, hogy megcsinálhatom és kutathatom azt a területet, ami érdekel és belemélyedjek, és tulajdonképpen magammal foglalkozhatok egy hosszabb időre. Ehhez persze nemet kellett volna mondjak tanítási felkérésekre, utazásokra, projektekre, és ezt akkor nem tudtam megtenni. Amikor a kutatásban vagyok benne, akkor egy dolgot választok és arra fókuszálva fejtegetem a saját gondolataimat, olvasok, írok. Ettől is valahogy megrettentem, hogy ott legyek egyedül, elszigetelten, zöld mezők mellett, a tehenek között a természetben. Nem tudtam befogadni ezt a váltást akkor. Később elkezdtem a doktori iskolát (Budapesten 2009-ben a Testnevelési Egyetemen) de még nem sikerült befejezni. Mostanra ott tartok, hogy még mindig nem tudom, hogyan fejezzem be azt a kutatást, amit már akkor, 18 évvel ezelőtt elkezdtem, de úgy érzem, még mindig aktuális, még mindig bennem van.

Fotó: Ania Jopp

Mi teszi lehetővé, hogy folytasd, amikor úgy érzed: feladod?

- Azt hiszem, hogy én nem vagyok feladós típus. Az egyik óriás cél, amit már említettem: a PhD megírása. Ez kicsit törékeny téma számomra, mivel a kutatás közben volt már három olyan hullám, amikor azt éltem meg, hogy ez nekem nem fog menni. Régóta benne vagyok a szomatikus munkában, így ez egyfajta szakmai elvárás magammal szemben, hogy készítsek egy saját anyagot a kontakt improvizációról, és testtudati módszereket összefoglalva írjak egy magyar nyelvű anyagot. Ez a kutatás az életemnek egy olyan részét tölti ki, ami valójában az eszenciáját adja annak, amivel én foglalkozom. Jelenleg a sok teendő mellett ott tartok, hogy a listámon az összes tennivaló után következik. Általában a naptáramat sikerül úgy megtölteni, mint a töltött paprikát, és sokszor a végén így már nem érzek ízeket sem. Úgy gondolom, ez egy olyan folyamat, amibe már rengeteg munkát fektettem, tehát nem adtam még fel azt, hogy egyszer végigcsináljam és befejezzem.

Fotó: Ania Jopp

Mi az a dolog, ami miatt el tudtál érni sikereket?

-Talán az, hogy bele teszek minden energiát, és utána megyek annak, ami érdekel. Mindig hajtottak dolgok, én ilyen „csináló típus vagyok.” Szerencsés alkat vagyok, mert van strapabírásom, lelkileg, pszichésen és fizikailag is. A gyerekkori tornászásnak talán ez a pozitív hozadéka. A versenyzésnek és a sportnak élés adja azt a hozzáállást, hogy te nem adod föl! Nem foglalkozom különösen horoszkóppal, de többen mondták már bizonyos periódusaimban, hogy úgy megyek előre, mint a kos. Ami persze nem mindig pozitív. Az biztos, hogy érzem ezt a tűzenergiát, ami bennem van és nem hagy nyugodni. Rá tudok állni a szörf deszkára és megtalálom az egyensúlyt, amibe belehelyezkedem, és utána már visz a víz, de fent kell maradni! Vannak képességeim, amikkel megtalálom ezt a tengelyben-maradást a szörf deszkán és aztán megyek az áramlattal.

Fotó : Ania Jopp

Van valami, amit el kell engedned?

- Rengeteg dolog van, amit el kellene engednem. Releasing-el foglalkozom, aminek az egyik alapelve a „letting go” — azaz az elengedés. Többek közt elengedni azt, ami nem az én feladatom. Elengedni azt, hogy nem kell mindig mindenhol ott lennem és mindenben részt vennem, hiszen úgyis lesznek dolgok, amiről lemaradok. Minden pillanatban kapcsolódunk és kapcsolatban vagyunk, mert őrületes az információ áradás. Valahogy elvárás is lett, hogy legyél mindig elérhető és légy mindig mindenhol ott. A szlogenek és a reklámok is azt sugallják, hogy minden kihagyhatatlan! — Miért lenne kihagyhatatlan? Ebben a manipulatív világban muszáj szelektálni, ezt próbálom én is tenni.

Mi rosszabb: sikertelennek lenni, vagy meg sem próbálni?

-Mi is a sikertelenség? Talán a meg nem próbálás maga, az a sikertelenség. Ami engem érdekelt, azt mindig megpróbáltam. Azért próbálsz meg valamit, mert érdekel, és ha idő előtt adod fel, akkor már tulajdonképpen valami más helyettesíti azt, amit elkezdtél. Nekem is volt kudarc-élményem. Amikor ott álltam tizenhét évesen, és nem én voltam a kiemelt jazz táncos, mert nem volt olyan az alkatom, nem voltam szőke hosszú hajú, ráadásul különc voltam, ami anno nem volt úgy érték, ezért azt gondoltam, hogy én nem lehetek táncos. Aztán kiderült, hogy a bennem élő táncost nem lehet megállítani, és a külső csak egy részlet. Annyira érdekelt a tánc, hogy tudtam: én táncos vagyok. A Táncművészetin nagyon fontosnak éreztem tanítani, rengeteg energiát tettem bele 6 év alatt a munkámba, és mégis úgy lettem mellőzve, hogy igazából nem értettem a dolgot. Sikertelenség? Valójában ennek az alapjai túlmutattak rajtam. Ma már tudom, ez nem rólam szólt, ez inkább a rendszer sikertelensége, nem az enyém.

Fotó: Ania Jopp

Ha be kéne magad mutatni valakinek, milyen jellemzőket említenél magadról?

- Az első dolog, ami eszembe jut, hogy Eszter megcsinálja a maga tereit és járja a maga útját. Megteremt dolgokat, független és nagyon komplex. Nagy odaadással csinál dolgokat és sok mindenben részt vesz.

Mi az, amit minden nőnek meg kell élnie az életben?

  • Talán a valódi identitás megtalálása és annak megélése. Ha egy nő művészként és családanyaként van jelen, akkor mindenképp teret kell csinálnia magának, hogy megteremtsen egy bizonyos egyensúlyt a különböző szerepek között. Jómagam nem hiszek abban, hogy többnyire áldozatot kellene hoznunk azért, hogy önmagunk lehessünk. Megélni a saját identitásunkat, és nem feladni, hanem benne maradni, az nagyon szép feladat. Jó megérezni, megélni magunkban az erőt, és a partnerünk mellett önmagunk maradni. Amikor egy nő képes egy ernyőszerű lényként működni, és képes tudatos maradni, véleményt alkotni, és mindemellett partnerként és családanyaként is tud működni, az a teljesség. Legutóbb több női koreográfussal dolgoztam együtt, és tetszett az, hogy az alkotói folyamat alatt rugalmasan kezelték az adandó problémákat és kitartottak bizonyos elképzelések mellett. Amit nagyon akartak, megcsinálták, a többi kevésbé fontos dolgot el tudták engedni és így mindig a megoldást keresték. Szuper volt látni, ahogy észrevették és felismerték az előttük lévő akadályokat, nem adták fel, végigcsinálták érzékenyen, de erővel. Na ez a siker! Ezzel a hozzáállással el lehet jutni valahova. Állj ki magadért és csináld végig úgy, hogy figyelsz!

Interjút készítette: Kánya Kata

Fotók: Ania Jopp

A Találkozások Projekt oldalain olvasható valamennyi cikk, interjú, egyéb írás és fénykép a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény által védett szerzői mű. Bármilyen felhasználásuk tilos a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, az engedély nélküli felhasználás polgári jogi és büntetőjogi következményekkel jár.

Szeretnél motivált lenni a mindennapokban? Elindult a TALÁLKOZÁSOK blogprojekt, magyar művészekkel beszélgetek, akik megosztják gondolataikat az inspirációról!

Szeretnél motivált lenni a mindennapokban? Elindult a TALÁLKOZÁSOK blogprojekt, magyar művészekkel beszélgetek, akik megosztják gondolataikat az inspirációról!