Elnöki ügyek Közép-Európában – a közvetlen elnökválasztás árnyoldala
Nincs kimutatható kölcsönhatás az elnöki hatalom mértéke és a választás módja között.
Jelen írás a Magyar Nemzet 2016. február 7-i számában megjelent cikkem aktualizált és javított változata.
„Demokratikus lehetőség csak egy van, mégpedig a szabad választások. A nem demokratikus lehetőséget a Kalasnyikov jelenti”
– válaszolta 2016. január 26-án Miloš Zeman cseh államfő arra a kérdésre, miként lehetne eltávolítani a kormányfőt, Bohuslav Sobotkát. Akármit gondolunk a migránsbarát cseh szociáldemokrata miniszterelnökről, azt el kell ismerni, hogy ilyen kijelentést egyetlen jóérzésű politikus sem tehet a kollégájáról, még ha ellenfele is. Persze Zeman szégyenlistája nem ezzel az esettel kezdődött. Az 1998 és 2002 között a miniszterelnöki pozíciót is betöltő politikus 2013-ban az első közvetlen elnökválasztáson gyűrte le a joviális Karel Schwarzenberget, majd komoly ámokfutásba kezdett.
Először ugyanezen év májusában kavart botrányt, amikor egy orosz követségi fogadásról érkezett a koronaékszerek megtekintésére a prágai Szent Vitus-székesegyházba. Zeman illuminált állapotban dülöngélt, egy alkalommal a koronaékszerekre is majdnem ráesett. Persze az elnöki szóvivő szerint egy enyhébb vírus támadta meg az államfőt, akiről köztudomású, hogy erős dohányos, nem veti meg az alkoholt – ezt még a 2013 januárjában zajlott elnökválasztási kampányban is elmondta – és a zsíros ételeket.
2013 nyarán, a cseh kormányválság idején azzal vádolták, hogy szembement a hagyományokkal és a józan ésszel, amikor nem a parlamenti többséget szerzett politikai alakulatot bízta meg a kormányalakítással. „Zemanokráciát” kiáltott akkor a cseh konzervatív lap, a Lidové Noviny.
Ezt követően is sok kritika érte amiatt az államfőt, hogy meglehetősen tágan értelmezi elnöki szerepét és jogköreit, s aktívan beavatkozik a belpolitikai viszonyokba. Még mindig 2013-ban jártunk, amikor Zeman saját lánya, Katarina Zemanova miatt szégyenkezhetett: az akkor 19 éves nőt egy orgián fotózták le, ami az őszi előre hozott választások miatt tűnt veszélyesnek a cseh baloldal számára. Egy évvel később következett a cseh elnök gyurcsányi pillanata – azzal a különbséggel, hogy Zeman 2014 novemberében élő rádióadásban mondta ki, hogy „a kormány elk*rta”. Az elnöki szóvivő ekkor is megpróbálta kimenteni Zemant: szerinte az államfő az ellenzék szóhasználatát akarta bemutatni a káromkodásokkal tarkított interjúban.
Zeman tevékenysége nyomán felvetődik a kérdés, milyen veszélyei lehetnek a közvetlen államfőválasztásnak. Csehországban a 2012-es alkotmánymódosítással végrehajtott reformot megelőzően a parlament két kamarája döntött együttes ülésen, de külön-külön az elnök személyéről – írja A közvetlen államfőválasztás kérdése a Cseh Köztársaságban című tanulmányában Zdeněk Koudelka. Az akkor a Masaryk Egyetemen oktató politológus bemutatta: ebben a rendszerben nem feltétlenül jutott be az a jelölt a második fordulóba, aki az összes szavazat alapján második lett volna. Maga Zeman is így járt 2003-ban, amikor a baloldali szenátorok és alsóházi képviselők másként taktikáztak, és végül a kevésbé karakteres Jaroslava Moserová küzdött meg Václav Klausszal, elveszítve a második fordulós voksolást. Hasonló támogatottságú jelöltek esetén ráadásul nem lehetett idejében megválasztani az elnököt, így időről időre felvetődött az országban a közvetlen államfőválasztás gondolata: már 2001-ben javasolták egyes képviselők, míg a tudományos szféra 1990 óta vitatkozott e közjogi témáról.
Hasonló viták Magyarországon is zajlottak és zajlanak a rendszerváltás óta. Kezdőpontként 1989 júniusát jelölhetjük meg, amikor felszínre kerültek az elnökválasztás módjával kapcsolatos nézetkülönbségek (is) a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások szereplői között. Szeptemberben aztán a tárgyalásokat lezáró megállapodás aláírásakor a korábbi állampárt, valamint az Ellenzéki Kerekasztal részéről az MDF és a KDNP is a közvetlen elnökválasztás mellett tette le a garast. A Fidesz, az SZDSZ, az FKGP és a szociáldemokraták ellenben nem pártolták, hogy a nép válasszon elnököt, és bár 1990-ben az MSZP megpróbálta egy népszavazási kezdeményezéssel elérni a közvetlen államfőválasztást, a szavazópolgárok érdeklődése hiányában a reform elmaradt. A kilencvenes évek végén ugyanők dobták be az ötletet a közbeszédbe, mire Kis János azzal vádolta meg a szocialistákat, hogy felrúgnák a Nemzeti Kerekasztalnál megkötött alkotmányos egyezséget – idézte fel a történteket Halmai Gábor alkotmányjogász 1999-ben a Magyar Narancsban megjelent cikkében. Akkor a Zemanhoz hasonlóan botrányhős Torgyán József megválasztásának megakadályozásával indokolta ötletét az utódpárt, ahogy egykoron Pozsgay Imre megválasztását is el akarta kerülni az SZDSZ. Magyarországon tehát többnyire nem a népfelség elve felől közelítették meg a kérdést, hanem aktuálpolitikai megfontolások mentén vetődött fel a közvetlen elnökválasztás gondolata.
Pedig az előbbinek is régi hagyományai vannak, és meglehetősen elterjedt. Míg mi az osztrák rabigától próbáltuk megszabadítani hazánkat Kossuth, Görgey és a többiek vezetésével, a második francia köztársaságban bevezették a közvetlen elnökválasztás intézményét – kiegészítve azzal, hogy ha az első fordulóban nincs abszolút többséget szerző jelölt, a Nemzetgyűlés dönt az államfő személyéről. Az elmúlt bő másfél évszázadban a legelterjedtebb változata lett ez a legfőbb közjogi méltóság kiválasztásának. Koudelka szerint a világ köztársaságainak mintegy háromnegyede közvetlenül választja meg elnökét, Európában pedig több monarchia van, mint olyan köztársaság, ahol a parlament jelöli ki az államfőt. Közvetlenül választani is sokféleképpen lehet: relatív vagy abszolút többséggel, bizonyos minimumokat meghatározva (például a győztesnek a szavazatok legalább 40 százalékát kell begyűjtenie), vagy éppen olyan rendszerrel, amely a döntés elodázása esetén – azaz ha nincs győztes záros határidőn belül – a parlament kezébe adja a választás jogát. Ott van még az Egyesült Államok is, ahol közvetlennek tűnik ugyan az elnökválasztás, de a bonyolult elektori rendszer sajátosságai miatt egyrészt közvetetten hatnak az elnök személyére a szavazópolgárok, másrészt nem feltétlenül az költözik a Fehér Házba, akire többen voksolnak – legutóbb 2000-ben tudott így nyerni George W. Bush Al Gore ellen.
Jó, jó, de melyik a jobb? – vetődik fel rendre a kérdés, amelyre nem lehet egyértelműen válaszolni. A népfelség elvét mindenek felett állónak tekintők szerint a közvetlen, a szavazópolgárokat némiképp lenéző elitisták viszont a közvetett elnökválasztás pártján állnak. Persze abban az esetben, ha egy elnök jogkörei csak protokolláris feladatok ellátását teszik lehetővé, gyakorlatilag mindegy, hogyan kerül a kiskakas a szemétdombjának tetejére. Igaz, nincs kimutatható kölcsönhatás a hatalom mértéke és a választás módja között: ugyanúgy lehet kevés és sok jogköre egy nép által választott államfőnek, mint egy képviselők által választott elnöknek.
Az elitista alapfeltevés szerint a választópolgárokat könnyű megvezetni, így szinte bármilyen jelöltet képesek megszavazni. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy a nép által választott elnökök tevékenysége minőségében elmaradna a parlament által választottakétól. Nézzünk körül csak itt, Közép-Európában: egyaránt láthatunk tiszteletre nem igazán méltó, parlament által választott államfőt (Schmitt Pált) és tiszteletre egyáltalán nem méltó, közvetlenül választott elnököt (Miloš Zemant), míg köztiszteletben álló elnököt nemigen, legyen az bármilyen módon megválasztva. Így azt, hogy a közvetlen elnökválasztás kevésbé vagy sokkal inkább hatékony, mint a közvetett, nem lehet kijelenteni. Sajnos.
Ha tetszett, kattints a képre és dobj egy lájkot a Facebookon!
