Segget csinálni a szánkból – Gerrard és Henderson Szaúd-Arábiában
A Liverpool legutóbbi két csapatkapitánya a város és saját értékeikkel szembe menve döntik le saját „szobraikat”.
Aki régebb óta követi a Liverpoollal kapcsolatos megnyilatkozásaimat, azoknak nem újdonság, hogy Steven Gerrard volt a kedvenc játékosom, s miatta lettem ’Pool-szurkoló. Kiskamaszként igyekeztem úgy játszani az iskolai focipályán, mint ő: a teljes középpályát fáradhatatlanul bejátszva, hosszú passzokat adogatva és távoli bombákat elsütve. Eddigi megnyilatkozásai és karrierdöntései is többnyire tetszettek: jókor mérte fel, hogy ha távozna Liverpoolból, azt mikor érdemes megtenni, jó ütemben vállalt vezetőedzői munkát is, s talán csak abba tudtam belekötni eddig, hogy talán túl korai volt a váltás egy Premier League-kispadra.
Ám amikor egy héttel a visszautasítást követően mégis elfogadta a szaúdi Al-Ettifaq hívását, s leült annak kispadjára, konkrétan dühös lettem rá. Liverpool városa multikulturális hátteréből kifolyóan meglehetősen nyitott, elfogadó, legyen az ember etnikai, vallási vagy szexuális kisebbség tagja. Ezen város emblematikus klubjának egykori csapatkapitányaként egy olyan országba szerződni, amely nem hogy nem nyitott, hanem bebörtönzéssel vagy halállal sújtja a kisebbségeket, meglehetősen visszásnak tűnik. Pláne akkor igaz mindez, ha az ember egyszer már nemet mondott a szaúdi ajánlatra, s az állítólag megemelt fizetést tartalmazó szerződéstervezetre biggyesztette oda az aláírását.
Mindez annak fényében is meglehetősen furcsa Gerrardtól, hogy a 2016-ban magyarul is megjelent önéletrajzi kötetében hevesen kifakadt a tisztázatlan eredetű milliókkal kitömött klubokkal szemben. Íme, néhány részlet az említett kötetből:
„Amikor a rivális csapatok rajongói kéjesen felemlegetik nekem, hogy a Liverpoolnál töltött tizenkét évem alatt egyszer se akasztottak bajnoki aranyérmet a nyakamba, rendszerint mélyen hallgatok. De most elmondom, hogy valójában mindig is két nagy akadálya volt, hogy nem nyerhettem a csapattal legalább egy alkalommal. Ez a két ok: Roman Abramovics a Chelsea-nél, illetve Manszúr sejk a Manchester Citynél. (…) Még mindig élénken él bennem, amint Abramovics a Chelsea-hez érkezik. Épp betöltöttem a huszonhármat, és ahhoz már eleget tudtam a fociról is, a pénzről is, hogy a hír hallatán rögtön hangosan átkozódni kezdjek. (…) Tisztában voltam vele, hogy ezentúl a többi trófeáért folytatott küzdelemben is elkerülhetetlenül szembetalálkozunk majd a Chelsea-vel és Abramoviccsal. Ezt nem tudtam megemészteni. (…) Amikor 2008. szeptember 1-jén bejelentették, hogy az Abu Dhabi United Group megvásárolta a Manchester Cityt, a dolog kisebb gyomrost jelentett, mint a korábbi Abramovics-féle meglepetés. Egy sötét gondolatom azért mégis támadt: »Mért nem repültek inkább Liverpoolba, és szálltak le egyenesen nálunk, az Anfielden?«” (Steven Gerrard–Donald McRae: Életem Vörösben – Vér, veríték, Liverpool. Akadémiai Kiadó, 2016., 51–54. o.)
Az utolsó mondat már árulkodó lehetett volna azzal kapcsolatban, hogy Gerrard számára is a pénz beszél, ám itt még sötét gondolatnak nevezte, ami ekkor felmerült benne. Most viszont, miután aláírt a szaúdi ligában még csak nem is élcsapatnak számító Al-Ettifaqhoz, ami miatt rengetegen kritizálták a közösségi médiában, már így nyilatkozott:
„Azt hiszem, azt üzenem a szurkolóknak, hogy nagyon boldog vagyok, és nagyon izgatott. Olyan edző vagyok, aki nagyon ambiciózus, aki szeret fáradhatatlanul dolgozni, hogy a csapat minél versenyképesebb legyen. (…) Úgy gondolom, hogy a liga tovább fog növekedni és fejlődni a kormány és a miniszterek fantasztikus támogatásával. (…) Amikor Szaúd-Arábiába mentem, igazi családias érzés fogadott. Úgy éreztem, hogy tényleg szívesen látnak. Három dolgot mindig figyelembe veszek, s elsősorban a családomnak kell megfelelnie. (…) Emellett a futballprojektnek ambiciózusnak kell lennie, kihívást kell jelentenie, és természetesen a szerződéssel kapcsolatban is biztonságban kell éreznem magam, de ez csak a legvégén következik. Tehát az okok kombinációja volt [hogy ide szerződtem]. Rendkívül izgatott és boldog vagyok, és alig várom, hogy elkezdhessem. Alig várom, hogy találkozzam az összes szurkolóval és játékossal. De azok az emberek, akikkel eddig találkoztam, akik az Al-Ettifaqot képviselik, abszolút kiválóak voltak, és azt hiszem, sok közös van bennünk.”
Nos, igen, valóban sok közös lehet az Al-Ettifaq alkalmazottjai és Steven Gerrard között, például mindannyian szerethetik felvenni a busás fizetést a szaúdi kormány parancsára pénzzel kitömött bajnokságban, a sportmosás legújabb fellegvárában. Az pedig meglehetősen hihetetlen, hogy Gerrardot családias érzés fogta el, amikor egy olyan országba látogatott, ahol nők nem egyenlőek a férfiakkal, s ahol kínzásoknak, s akár kivégzéseknek is alávethetik a kisebbségeket. Nem csoda, hogy az Amnesty International brit tagszervezetének gazdasági ügyekért felelős igazgatója, Peter Frankental – aki a fociügyekkel foglalkozik a szervezeten belül – is felszólalt Gerrarddal kapcsolatban. Így fogalmazott:
„A játékosok és edzők egyre nagyobb tömege, akik jövedelmező szerződésekkel csatlakoznak szaúd-arábiai futballklubokhoz, újabb bizonyíték arra, hogy a szaúdi sportmosás túlzásba esett. A szaúdi állam több sportágban és több formátumban is hatalmas összegeket fordít arra, hogy a sportban mossa tisztára erősen megromlott imázsát, és elterelje a figyelmet a megdöbbentő emberi jogi helyzetről. Mohamed bin Szalmán asz-Szaúd alatt ijesztő emberi jogi visszaélésekre került sor, békés aktivistákat börtönöztek be, csak tavaly 196 embert végeztek ki, és még mindig nem történt igazságtétel Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolása kapcsán. A szaúdi futballstratégia a jelek szerint arra irányul, hogy egyre több nagynevű játékos igazoljon a ligába, hogy ezzel lendületet adjanak a 2030-as világbajnokság megrendezésére irányuló pályázatuknak. A FIFA-nak szigorú emberi jogi kockázatértékelést kell alkalmaznia a 2030-as szaúdi pályázattal kapcsolatban, de arra is szükség lenne, hogy a FIFA, a sztárigazolások és az olyan nagynevű menedzserek, mint Steven Gerrard, mind tiltakozzanak a Szaúd-Arábiában tapasztalható szörnyű emberi jogi helyzet miatt.”
Az egykor az olajpénzekből kitömött ellenfél miatt hangosan átkozódó Steven Gerrard azonban nemhogy nem tiltakozik a szaúdi emberi jogi állapotok miatt, hanem egyenesen árt volt klubjának, a Liverpoolnak azzal, hogy annak csapatkapitányát, Jordan Hendersont az Al-Ettifaqhoz csábítja.
Jodan Henderson 33 éves, már a közelmúltban véget ért szezonban is úgy tűnt, hogy elkezdett visszaesni a teljesítménye. A Liverpool ráadásul két középpályást (Alexis Mac Allistert és Szoboszlai Dominikot) is megszerzett már az átigazolási szezonban, így kezdőcsapatbeli tagsága is veszélybe került. Nem lenne csoda tehát, ha végül távozna ebben az átigazolási ablakban, de korábbi megnyilatkozásai alapján nem éppen Szaúd-Arábia tűnik a legkézenfekvőbb levezetési helyszínnek.
Henderson 2015-ben éppen Steven Gerrardtól vette át a csapatkapitányi karszalagot Liverpoolban, s azóta megannyi alkalommal bizonyította, hogy a városhoz hasonlóan nyílt, elfogadó gondolkodású. Sokszor kiállt az etnikai és szexuális kisebbségek mellett, láthattuk már a kezdőkörben féltérdre ereszkedni, s szivárványos karszalagot is viselni. A PoolBarátok fel is idézett egy korábbi nyilatkozatot tőle:
„Hiszem, hogy ha látsz valami rosszat, amely során egy másik emberi lény kirekesztve érzi magát, vállt-vállvetve ki kell állnod mellette. És neked is megvan a felelősséged, hogy edukáld magad, jobban megértsd az általuk tapasztalt kihívásokat. Ez az álláspontom a futballban jelen lévő homofóbiáról. Mielőtt futballista vagyok, szülő, férj, apa és testvér vagyok, s barátja mindazoknak, akik az életemben oly sokat jelentenek számomra. Ha valakinek megtiltják, hogy focizzon, meccsre járjon, csak azért mert felvállalja önmagát – ennek pusztán már a gondolata is feldühít. Rejtőzködjenek? Ezt kéne elfogadnunk? Sajnos az LMBTQ-közösség számos tagja ezt érzi, elmondják nekünk. Meg kell őket hallgatnunk, támogatnunk kell őket, és azon kell dolgoznunk, hogy megkönnyítsük a helyzetüket.”
Amennyiben Gerrard – és a szaúdi sportmosásból származó busás, heti 700 ezer fontos fizetés – hívására Henderson igent mond, az LMBTQ-közösségek barátjaként egy olyan országban találja magát, amely az emberi jogi szervezetek szerint hátrányosan megkülönbözteti az e közösségbe tartozó személyeket. Az LMBTQ jogokat a szaúd-arábiai kormány nem is ismeri el. Szaúd-Arábia büntető törvénykönyvét az iszlám saríából, a 7. századi Koránból, valamint a prófétai tanításokból merítve alkották meg. A homoszexualitást és a transzneműséget széles körben erkölcstelen és illetlen „tevékenységnek” tekintik, a helyi Btk. a homoszexuális cselekményeket korbácsolással, deportálással, pénzbírsággal, vagy akár halálbüntetéssel, életfogytiglani börtönnel is bünteti, valamint alkalmaztak már kémiai kasztrálást is az országban. A nyomozások és a fogva tartások során pedig veréseket és kínzásokat is alkalmaztak. Az LMBTQ személyek ellen előfordult közösségi erőszak is Szaúd-Arábiában az emberi jogi szervezetek jelentései szerint. Idén tavasszal ugyanakkor a helyi turisztikai hivatal honlapjára felkerült, hogy az LMBTQ-közösségekbe tartozó turistákat is szívesen látják az országban – mindez a külföldiek és a helyiek közötti látványos megkülönböztetésre utal.
Összességében persze nincsen abban semmi meglepő, hogy a példaképnek hitt személyekről kiderül, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki, s egy busás fizetéssel kecsegtető ajánlatra igent mondanak. Az már sokkal nagyobb baj, hogy eközben segget csinálnak a szájukból, olyan országba igazolnak, ahol azokat az értékeket sárba tiporják, amelyek mellett felszólaltak korábban. Alapvetően egyetértek azzal, amit Jürgen Klopp, a Liverpool vezetőedzője mondott 2020-ban, amikor a koronavírus kapcsán kérdezték:
„Nem fontos, hogy mit mondanak a híres emberek. A dolgokról a megfelelő módon kell beszélni. Nem olyan embereknek, akik nem tudnak semmit, mint én, kell beszélnie a témáról. A tudással rendelkező embereknek kellene elmondaniuk az embereknek, hogy tegyék ezt, tegyék azt, és minden rendben lesz, vagy nem. Nem a futballmenedzsereknek. Nem értem a politikát, a koronavírust… Miért engem kérdeznek? Én baseball sapkát hordok és rosszul borotválkozom.”
Amennyiben a sportolók ehhez tartanák magukat, talán a szurkolók sem háborodnának fel annyira azon, ha egy olyan országba igazolnak, ahol sárba tiporják az emberi jogokat és sportmosásra használják fel az adott sportolót. Ha viszont egy sportoló mégis fontosnak tartja, hogy kiálljon bizonyos értékek és ügyek mellett, úgy vélem, legyen benne annyi emberi tartás, hogy a családja jóllétére hivatkozva nem csinál segget a szájából.
Ha tetszett, kattints a képre és dobj egy lájkot a Facebookon!
